Össze sem tudom számolni, hogy 2017 óta mennyiszer hallottam: "Eltűntél! Régen olvasatalak. Miért hagytad abba?" Nos, az igazság az, hogy egy percre sem hagytam abba, csak épp nem ország-világ szeme előtt osztottam meg, hogy mi van velem, vagy mivel foglalkozom. 2017 januárjában végre belevágtam és elindítottam az énmárkaépítés praxisomat, és elkezdtem másokat segíteni abban, hogy az én sikereimhez hasonlókat érhessenek el. Hiszen addig már rengetegszer megkaptam, hogy
"Jó, magadat felépítetted, ott a 9 sikerkönyv, meg a hatalmas elérés Facebookon,
teltházas előadások.. De ezt másnak is meg tudod tanítani?"
Mivel a blogger/szerző karrierem előtt közösségi médiával foglalkoztam, így ezek a kérdések nem értek váratlanul. Engem is egyre inkább foglalkoztatni kezdett az, hogy tényleg igaza van-e azoknak, aki, azt hajtogatják, hogy
- "na ennek is csak szerencséje van",
- "jókor volt jó helyen!"
- "marketing gépezet van mögötte" (az a marketing gépezet én voltam)
- "Ő erre született"
- "Ez csak a kiváltságosoknak sikerülhet"
- .. és a kedvencem: "Ezt nem lehet tanítani."
Egy ponton a fejembe vettem, hogy nemcsak megosztom azt, amit tudok, de felfedezem azokat az öntudatlan működéseimet is, amik irányítják az eléréseimet, eredményeimet - vagy azt okozzák. Ma, 7 évvel később teljes magabiztossággal állítom, hogy bárkinek megtanítom azt, amit tudok, és ha rám hallgat és bele teszi a munkát, akkor bizony annak eredménye is lesz - nemcsak mondom, 7 éven át több száz ügyféllel dolgoztam, és gyakorlatban bizonyítottam ezt.
Lassan 11 éve, alig 24 évesen futottam be az első könyvemmel, ami 2013 augusztusában jelent meg a Libri gondozásában. Véletlenül sem mondható az, hogy egyik napról a másikra futottam be: előtte már 5 éven át blogoltam kisebb nagyobb sikerrel. Volt egy vírusként elterjedő posztom 2011-ben, ami kapcsán behívtak az egykori Class FM-be, és Steiner Kristóf is beletett az egyik karrier tematikájú cikkéba szakértőként a Cosmóba - én pedig ezt követően nagyjából 8-9 hónapra befejeztem az egész tevékenységemet (igen, jól olvastad). Elhittem, hogy egyszer szerencsém volt, kiköltöztem külföldre az exemhez, és letettem az egészről.
Évekkel később visszapörgettem a Facebook feedemet, és elolvastam az összes posztomat. Az akkori írásaim végtelenül nyersek voltak. Akkoriban úgy hittem magamban, mintha az életem múlt volna rajta - ez pedig a szavaimon is átjött, és ellenállást okozott. Hiszen amikor valaki folyton arról ír, hogy ne majd megmutatom, na majd meglátjátok, az egy idő után sok. Mégis, a mai napig úgy gondolom, hogy anélkül, hogy ennyire erőteljesen hittem volna magamban, sehol sem lennék. Később persze ezekkel az írásokkal azonosították többen a munkásságomat, és bele sem néztek a későbbi könyveimbe, bejegyzéseimbe, amiket már 2016-ban is Chopra könyveivel említettek egy lapon.
A közösségi média is az első napjait élte, ahogy én is a szárnyaimat próbálgattam a Facebookon, és később itt, a blog.hu-n. Arról valahogy csak ritkán beszélünk, hogy mindennek van ára, és hajlandóak vagyunk-e azt megfizetni. Annak idején elképzelésünk sem volt arról, hogy mi lehet az ára annak, hogy kitesszük magunkat - egyáltalán mit jelent az, hogy kitesszük magunkat (valójában minek tesszük ki magunkat?).
Természetesen az első napokkal az járt, hogy
- senki sem tudja, hogy mi az a közösségi média,
- bloggerek? Azok meg kik? Miért érnek el több embert, mint egyes online magazinok? (igaz sztori)
- ezzel pénzt keresni? Azt meg hogy? "dehát nekem diplomám van, neki nincs!"
- "EZ NEM MUNKA!" (ma már ezt senki sem mondaná)
- "Úristen, biztosan ártani fog az embereknek, lehetetlenítsük el!" (emlékezzünk: a mai kitágult ingerküszöb akkor még nem létezett)
Ha pedig
- Te vagy az első, aki kitűnik,
- és ha ehhez még hozzáadódik, hogy hangos is vagy,
- és végtelenül naív,
- felkészületlen,
- és érzésekről beszélsz (.. akkoriban azért az volt, hogy "ebben az országban ilyet nem szoktunk! Maradj csöndben!)
- és olyan hangos vagy, hogy ha valaki ha akarja, ha nem, lát, akkor bizony érdekes helyzeteket fog szülni.
2007 decemberében kezdtem el blogolni, nos, 2013 augusztusa, amikor az első könyvem megjelent minden, csak nem "egyik napról a másikra" befutás, ahogy azt címkézték annak idején.
A rendszeres tartalomgyártásnak köszönhetően 2013-ra ráéreztem, hogy hogyan is működik a közösségi média, és a hangom. Mi alakít ki és formál egy közösséget. És bár akkor szinte mindenki szkeptikus volt azzal kapcsolatban, hogy mire képes a közösségi média, én mélyen hittem benne - át is írta az életemet.
Valami egészen elképesztőt élhettem meg végtelenül fiatalon. Együtt lélegeztünk, együtt éltünk meg dolgokat a közösségemmel, és képes voltam megfogalmazni azt, amin talán mindannyian átmegyünk, de nem biztos, hogy mindenki szavakba tudja önteni. Ez volt az én különlegességem és ez az a mai napig is, amire bátran építhetek.
Azt a 3-4 évet az agyam a mai napig szinte teljes egészében kiblokkolja, hiszen minden értelemben borzasztóan intenzív volt: a jó ugyanúgy sok volt, mint a negatív tapasztalások.
Hiszen ki gondolta volna, hogy az, ami addig csak másokkal történt meg, velem is megtörténhet! Hiszen csak egy egyszerű vidéki lány vagyok Nógrád megyéből, akinek a közösségi média nélkül teljesen más élet jutott volna. Erre tessék! Hopp, egy könyv, meg még egy, TV szereplés, interjúk a lapokban, rendszeres utazás Amerikában, interjú világsztárokkal, stb...
És hipp-hopp egy ország tudta a nevemet - ami hozott magával mindenfélét, én pedig nem voltam rá felkészülve. És bár mondhatjuk érzéketlenül, hogy
"Vállaltad, viseld el!",
- az igazság az, hogy nem tudtam, hogy mit vállaltam (ahogy senki sem tudja az elején).
A közösségi média első napjaiban ez pedig hatványozottan igaz volt, ugyanis nem tudtuk, hogy mit tartogat magában ez az új világ, vagy épp mire képes.
A mai napig végtelenül hálás vagyok a közösségemnek azért, hogy az életük meghatározó éveiket velem is töltötték. Vették a könyveimet, hogy ott voltak az előadásokon országszerte. Tudom-tudom, magamnak köszönhetek mindent, de merő naivitás és nagyképűség bárki részéről azt állítani, hogy ezt egyedül meg lehet csinálni, ugyanis nem lehet. Azt, amit elértem, azt csak és kizárólag az Olvasóimmal lehetett elérni. Nélkülük esélyem sem lett volna elérni a legnagyobb vágyaimat.
Persze az, amit láttatok a háttérben rengeteg munka volt, és bizony nem volt mögöttem marketing gépezet, aki segített volna. Posztokat írtam, na meg könyveket, szponzorokkal dolgoztam, előadásokat szerveztem, és pár éven belül ekörül forgott az életem. Sőt! Az első 1,5 évben még legalább 5 ügyfélnek vittem a teljes közösségi média tevékenységét.
Az utolsó évemben kértem segítséget, onnantól Törköly Erika segített az előadói felkérések és a szponzori együttműködések navigálásában, mert már nem bírtam tovább. Addigra már többször előfordult, hogy úgy küldtem el szerződéseket, hogy alá sem volt írva. Tudtam, hogy túl vagyok terhelve, és azt is, hogy nem csinálhatom ezt túl sokáig magammal, hiszen a depresszió tünetei már 2015-ben kezdtek megjelenni.
Bár pénzt kerestem abból, amit csináltam, és imádtam, de akkoriban azért nem olyan összegek voltak egy-egy előadói felkérés mögött, vagy egy szponzori dealben, mint manapság. Nem véletlenül vártam 1,5 évet azzal, hogy letegyem a kivitelezői munkámat, hiszen nem tudtam, hogy meddig tart az, amiben vagyok. Ezzel persze sokan ijesztgettek, egyszer az egyik TV-ben mondta valaki, hogy
"Élvezd, ameddig tart, mert bármikor véget érhet."
Soha sem a hírnév érdekelt. Imádtam önkifejezni, és az pedig a hab volt a tortán, hogy mások szerették azt, amit csinálok. Az pedig, hogy ebből még pénzt is kerehettem, ... maga volt a kánaán!
Az élet, amit addig éltem huszonéves fiatalként megszűnt, és hirtelen bele kellett nőni egy olyan szerepbe, amit azt gondoltam, csak az igazán szerencsések kaphatnak meg. Egy ponton túlnőtt rajtam az egész, mindent az énmárka és a munka irányított, magamat pedig elhagytam valahol félúton. A nevem önálló úton kezdett járni, bárki kedvére torzíthatta egészen odáig, hogy már rá sem ismertem arra, amit a nevemhez társítotttak - és már nem volt kontrollom az egész felett. A privát szférám megszűnt létezni, és egyre inkább bezárkóztam.
Sokat sérültem, hiszen túl sokszor űztek gúnyt a gondolataimból, és valahol egy idő után én is elkezdtem gúnyt űzni belőlük. Egyre inkább azt éreztem, hogy bezár, hogy mindig pozitívnak kell lennem, és minden vágyam az volt, hogy panaszkodjak, hogy nekem is megengedjék, hogy összeomoljak, ha úgy van, vagy nehéz legyen valami. Úgyhogy sok-sok évvel ezelőtt elkezdtem ezt megadni magamnak.
2016-ban már csak arra vágytam, hogy kiszállhassak ebből az egészből, és senki se tudja, hogy ki vagyok. Végre levegőt akartam kapni, címkék nélkül élni. Anélkül, hogy ezrek akarják megmondani, hogy ki vagyok.
2016-ban elköltöztem Lisszabonba, lezártam a teljes jelenlétemet, és startupoknak kezdtem dolgozni, elindult a nemzetközi karrierem.
Éltem Lisszabonban, New Yorkban, Vancouverben, és közben jártam a világot, és választ kerestem a kérdéseimre. Mivel addig nem tudtam kihez fordulni, aki értette volna, hogy min megyek keresztül, ezért úgy döntöttem, hogy bejárom a világot, és addig megyek, amíg meg nem találom azokat, akik ugyanúgy a közösségi média világában találták meg magukat - és talán veszítették is el egy ponton. Érdekelt, hogy hogyan navigálták ezt az utat, hogyan váltak azzá, akik, és hogyan tudják a szélsőségeket navigálni.
Akkor és ott egy csapásra megváltozott az életem, és minden, amit addig tapasztalatam értelmet nyert. 2015 februárjában Arianna Huffington felfedezett az instán és meghívott blogolni a HuffPosthoz. 2016 őszén már pontosan tudtam, hogy mire fogom használni ezt a felületet, ami a legerősebb ütőkártya és egyben belépő volt: BÁRKIHEZ a világon (Nézd meg a portfóliómat ITT).
Akkor aztán elindult az éveken át tartó kutatómunkám világszerte, ezt a munkát pedig olyan egészen elképesztő emberek segítették az idejükkel és a válaszaikkal, mint Philip Zimbardo, Joseph-Gordon Levitt, Whitney Port, vagy épp Martin Garrix. A kutatást egy TEDx előadással zártam Amerikában.
Közben 2017 januárjától egy alig 700 fős zárt csoportban tanítottam énmárkaépítést, ebből a jelenlétből, pontosabban az ott értékesített konzultációs lehetőségekből és kurzusokból, programokból finanszíroztam ezt a kutatást. 2022 elején döntöttem úgy, hogy újra kiteszem magam: onnantól már instagramon is aktívan írok és beszélek arról, hogy mit jelent valóban lehetőségeket teremteni a közösségi médiával.
Időközben egy sokkal egészségesebb működésben találtam magam, amiben nemcsak a kutatás, az interjúk, de a pszichológusom is rengeteget segített. Türelemmel, és mély magamba vetett bizalommal élem a napjaimat. Leírhatatlan érzés. Tudni, hogy ott vagyok magamnak, hogy gondoskodom magamról, hogy nagyszerű emberek vannak az életemben, és igazából mindent elvehetnek tőlem, akkoris a lényeg ott van a kezemben, és bármikor visszaépítem magam. Megtettem nem egyszer, nem kétszer - nemcsak itthon, hanem külföldön is.
Arról viszont, hogy a bázisomat miért Salgótarjánba tettem át 3,5 éve, és mit találtam itt, a városban, amivel a világból is ki lehetett üldözni.. Nos, erről már számtalan alkalommal írtam a Facebookon.
Ma pedig azért írom ezt a bejegyzést, mert úgy érzem itt az ideje leporolni a blogomat, és nemcsak énmárkaépítéssel kapcsolatos, de az életemmel kapcsolatos bejegyzéseket is megosztani. Természetesen a szokásos határokon belül, ugyanis bizonyos dolgok úgy gondolom továbbra sem tartoznak senkire. Ettől függetlenül ami számomra belefér, azzal érkezem a jövőben. De jó érzés újra itt lenni! 🥰
