Mindenkinek vannak mélypontjai, még nekem is. Akik ismernek, ezt tökéletesen tudják - de közülük is csak kevesen látják azt, ha tényleg baj van. Amikor összeomlok, amikor hiába csörög a telefon, mert úgysem veszem fel - olyankor persze hajnalig hívogatnak, hogy mi van, mert aggódnak. Egyikük sem nyugszik, mert tudják, szükségem van rájuk, csak sokszor még én sem hiszem el, hogy vannak ők nekem, és úgy gondolom, majd megoldok mindent egyedül, ahogy azt eddig is tettem, miközben már minden más. Tőlük egyszer sem hallom azt a fajta szemrehányást, mint "nem értem, hogy mi bajod van", vagy hogy "nincs okod panaszra, ne csináld ezt", ugyanis tökéletesen tudják, hogy mindenkinek megvannak a maga csatái, azok, amiket végig kell játszani. És bár az életem teljesen kerek, és egyik csoda után következik be a másik, azért az a pillanat hatalmas döfés, amikor egy hét után először nézel meg egy filmet, amiben New York a helyszín..

Képernyőfotó 2014-09-18 - 15.55.01.png

Igen, hiányoznak a pálmafák, de még jobban a felhőrkarcolók. Hiányoznak, de amit helyette kapok itthon, az még jobban hiányzott kint. A szeretet, a támogatás, az, hogy fogják a kezemet, mert igenis elegem van abból, hogy mindig katasztrófa készenlétben kell állni. Feladtam. Nem fogok egyedül harcolni. Lehet, hogy lassabban fogok haladni, de hagyom, hogy megfogják a kezemet, hagyom, hogy segítsenek, hogy mellettem legyenek. Nem tolom el őket magamtól, nem félek, nem akarok tovább rettegni attól, hogy mi lesz, ha fájni fog. Tudni kell egyedül lenni, de az élet nem arról szól, hogy egyedül éled le. Társas lények vagyunk, igényeljük, hogy legyen valaki, akivel beszélhetünk, akit megölelhetünk, akinek elmondhatjuk, hogy mennyit jelent számunkra. Szükségünk van rá és kész. De ha folyton rettegsz, mert mi lesz, ha összetörnek, még nagyobb fájdalmat okozol magadnak. Igen, rohadtul fog fájni, ha csalódást okoznak, de mindenből tanulsz. Addig, amíg az én legjobb barátom nem jött az életembe, azt hittem, hogy barátságokra alkalmatlan vagyok, meg hogy egyszerűen nekem ez nem megy, szóval tudom milyen ez. 

Tudjátok, számomra a magánélet szent, de ma mégis azokról az emberekről írok, akik nélkül nem tudnék az egyik hegy tetejéről a másik hegyre átvarázsolódni, ugyanis hiszem, hogy amikor valami hatalmas cél áll előtted, csak a csoda, a varázslat, a hit vihet át oda, ahova annyira vágysz. Nem látod az utat, senki sem látja, de te mégis teszed a dolgod, és hiszel benne, mert tudod, csak így van értelme. De egyedül édeskevés lennél hozzá. Ahhoz, hogy a csodát az életedbe varázsold igenis kellenek bástyák, és a mai bejegyzés az én bástyáimról szól. 

d14eb2e6d506078729d99185fc68-post.jpg

És hogy miért mesélek erről ma? Pontosan azért, mert tudom, hogy mennyien gondoljátok azt, hogy nem érdemlitek meg, hogy normális barátaitok legyenek, vagy hogy olyan emberek MARADJANAK az életetekben, akik a társaitok lennének. Tudom én, hogy milyen az, amikor valaki jön és megy - mindannyian tudjuk. A legfájdalmasabb érzés, a legborzalmasabb. Amikor végre valaki a szívedhez nő, aztán valami történik, és eltűnik - onnantól persze soha többet nem tudod elhinni, hogy valaki, akivel jól érzed magad, marad is. Nem megy, egyszerűen nem is fog egészen addig, amíg nem érkezik valaki olyan, aki ha bármit csinálsz, akkor is marad, mert az igazi barátok, azok, akiknek az életed részének kell lenniük, kitörölhetetlenek. Ők nem tűnnek el. Hidd el, hogy vannak ilyen barátok, léteznek, és ha még nem lennének, hamarosan ott leszenk az életedben, mert nemcsak a filmekben léteznek azok a barátok, akik átjönnek hozzád, ha baj van. Akik csokit hoznak, és veled eszik, mert tökéletesen tudják, ilyenkor ez a megoldás. Az, hogy ott vannak melletted, és nem próbálnak befolyásolni. Hagyják, hogy átéld azt, amit át kell élned, de végig ott vannak melletted, hogy elkapjanak, ha nagyon zuhannál, hiszen tudják, mindent meg kell élned, a legnagyobb fájdalmat is, ugyanis abból fogsz fejlődni, de van, amikor már semmi értelme zuhanni, és sokkal kevesebb energiába kerül felállni a padlóról. Na, akkor jönnek ők.

Évekig azt hittem, hogy ilyen csak a filmekben van, aztán megváltoztam, felnőttem, megnyíltam, megtanultam, hogy merni kell szeretni, és láss csodát, minden megváltozott. Megtanultam elfogadni, mert tudtam, hogy ez a titok. Az, hogy úgy szereted a másikat, és milyen meglepő, engem is elfogadtak. 

large_38.jpg

Elhiszem, hogy belefáradtál, hogy úgy érzed, nem megy tovább, de vegyél erőt magadon, mert ha nem teszed meg, ami ezután következik rosszabb lesz annál, mint ami most van. Fájni fog, ki fog nyírni, és ezt bizony nem akarod.  Nincs olyan, hogy most feladod, és kész. Nem létezik ilyen opció. Szedd össze magad, és hidd el a saját boldogságod érdekében, hogy az életed lehet más. Nézz meg engem. Gyakran kiközösítettek, úgy 21-23 éves koromig nem is voltak igazi barátaim. Na és? MOST VANNAK. De ehhez változnom kellett és hinnem abban, hogy érdemes vagyok arra, hogy ilyen értékek kerüljenek az életembe. Mert nem az új iPhone vagy egy autó tesz majd boldoggá. Mindent ellophatnak tőled, de a pillanatokat, az odafigyelést, az ölelést,.. nem tudod megvenni. Az őszintét legalábbis SOHASOHASOHA. És ez legyen a szemed előtt, mert ez adja a szabadságot - minden más csak korlátokat von(hat) köréd.

Egy dolgot ne felejtsetek el. Merjetek érezni, és ne nyomjátok el a fájdalmat. Elhiszem, hogy egyszerűbb alkoholhoz nyúlni, bulizni, vagy valamit találni, ami elvonja a figyelmedet, de néha egyszerűbb szembenézni azzal, ami fáj, hiszen abból tanulhatsz a legtöbbet. Értsd meg, hogy miért nem működött, és ne kövesd el ugyanazt a hibát. Ennyi. Mert az a bátor, aki mer szomorú lenni, nem az, aki elnyomja, aki nem mer szembenézni vele. Nézz a szemébe, hagyd, hogy átjárja minden porcikádat, mert utána el fog menni, búcsút inthetsz neki. Csak akkor marad, ha becsukod a szemed. Elbújik ő, és alig várja, hogy egyedül maradj, hogy aztán rád támadjon, persze akkor, amikor a legkevésbé számítasz rá. De aki szembenéz vele, annak megváltozik az élete. Onnantól nem fog rettegni többet a sötétben, mert tudni fogja, nincs miért félnie, megvívta a maga csatáját.

Ha úgy érzed, nincs erőd a csatához, egyszerűen csak szeress, és nyílj ki. Hagyd, hogy ott legyenek melletted és segítsenek. Nem kell mindig harcosnak lenned, nem kell foylton karddal a kezedben készenlétben állnod. Tanulj meg leállni, letenni a fegyvert, és elfogadni azt a kezet, ami segíteni akar.