Atlanta megváltoztatta az életemet. Nem Oprah Winfrey, vagy Elizabeth Gilbert, akiket annyi év után élőben láthattam és hallhattam pénteken és szombaton, hanem az, ami Atlantában ért el. Próbatételek, nehézségek, amik mint kiderült, mind miattam kerültek az életembe. Ez van olyankor, amikor másoktól akarsz visszaigazolást szerezni, amikor arra vágysz, hogy mások is azt mondják, amit te érzel magadban, a jövődről, bármiről, ami rád vár. Megtanultam - ahogy már annyiszor -, hogy bíznom kell a sorsomban, és ha tudom, jó úton járok, egy percig sem vagyok kíváncsi arra, hogy más mit mond. Hogy vajon más is hisz-e bennem. Hosszú út áll előttem, nem tudom, hogy milyen lesz, semmit sem látok, de már az elején meg kellett tanulnom, hogy ez az egész egy olyan világba visz el, amit most még el sem tudok képzelni, viszont annál nagyobb harcok árán. Nem véletlenül tapasztalom meg sorra azokat a dolgokat, amik csak kevesek életében jelennek meg. Találkozások, lehetőségek, esélyek, mind ott hever előttem - és előtted is -, ha hiszel. Amikor hiszek, amikor nem kérdezek, csak megyek és csinálom a dolgomat, akkor minden rendben van. Kapuk nyílnak meg, segítséget kapok, semmi miatt sem kell aggódnom. De abban a pillanatban, ahogy megkérdőjelezem a jövőm, majd másoktól akarom hallani azt, amit érzek, hogy be fog következni, bizalmatlan vagyok a sorssal szemben. Nevezzük sorsnak, gondviselésnek, teljesen mindegy, van valami, ami az életünket alakítja. Az enyémet legalábbis biztosan.

large_37.jpg

New Yorkban minden olyan tökéletes volt. Végre valahol otthon éreztem magam, sétáltam az utcákon, magamba szívtam az állandó pörgést, az őrületet, aztán valami történt. Elfelejtettem írni. Alig volt időm és energiám rá, New York teljesen kiszívott. Egészen mostanáig nem is értettem, hogy mi van, aztán szépen lassan összeállt. Nem írtam. Nem írtam, mert képtelen voltam rá, túl nagy a zaj abban a városban. Akármennyire is az otthonomnak érzem, tudom jól, hogy képtelen lennék ott írni. Nekem nyugalomra van szükségem, és egy ilyen városban folyton azt érzed, hogy lemaradsz valamiről. Így lehetetlen írni. Nekem nem megy. 

Sokszor meséltem már arról, hogy mi történik, ha nem írok. Jönnek a bonyodalmak. Ha ez hitetlenséggel is társul, kemény napok várnak rám. Gondoltam, kivehetek egy kis szabadságot - aztán rájöttem, hogy ez nem így működik. Az írás az életem része. Egyensúlyban tart, segít tisztán látni, és segít abban, hogy mindent fel tudjak dolgozni, ami velem történik. Ha nem teszem meg, az olyan, mintha elzárnál egy kályhát, a füst nem tud kiszállni a kéményen, és szépen berobban az egész. Ha írok, az élet mindent biztosít számomra, ha egy pillanatra is kötelező feladatnak érzem, minden összeomlik, és valahol máshol találom magam. Egy olyan világban, ahol rossz- nak tűnő - dolgok történnek, és valahogy semmi sincs rendben. Zavar van. És hogy miért? 

Lezuhantam. Úgy gondoltam, hogy végre megtaláltam a helyemet, kiélveztem, és egyúttal pár napra elveszítettem önmagamat. Nem írtam, és egy teljesen más életet kezdtem élni. Nem is tudom. Valahogy fura. Tudom, hogy mi a jövőm, viszont ez hatalmas nyomás néha, és olykor-olykor szükségem van a megerősítésre, hogy más is így gondolja-e. Ez persze csak olyankor történik meg, amikor nem a dolgommal foglalkozom, hanem megállok a Milky Way legtetején, és bámulok lefelé, aztán szépen megijedek, mert meglátom, hogy milyen magasan vagyok, és hopp, bármikor lezuhanhatok. Persze amíg az utamon vagyok, egy pillanatra sem jut eszembe lenézni, mert túl sok dolgom van ahhoz, hogy máshol legyen a fókusz. De abban a pillanatban, hogy valaki elvonja a figyelmedet, egy pasi, egy város, egy új a barát, bármi, könnyedén lezuhanhatsz. Ezt tette velem New York. 


Broadcast live streaming video on Ustream

Hamar magával rántott, függőség volt ez a javából. Úgy is döntöttem, hogy maradok még 3 napot, maradhattam a szállásomon is, könnyedén találtam olcsó repjegyet NYC-ből Atlantába, és a kis álomvilágomban lubickolva élveztem a napokat. Aztán megérkeztem Atlantába, és az azt megelőző egy hét árát meg kellett fizetnem. 

Képernyőfotó 2014-09-08 - 20.55.47.png

Nem foglaltam shuttle-t, mert most először úgy gondoltam, hogy megtalálom a szállásomat. Nem is értem, hogy hogyan gondoltam. Minden alkalommal shuttle vitt a helyemre, és kész. De most nem, most okoskodnom kellett, vagy épp spórolnom a shuttle árán, már nem is tudom, mi volt az indok, de nem azt tettem, amit éreztem. Éreztem, hogy nem szabad felszállnom a metróra, de az egóm megszólalt, ami sokáig a hangját sem tudta hallattni.. Azt mondta, hogy "persze, hogy oda tudok találni, nekem ez is megy". Abban a pillanatban, ha valamihez így állok, pofon, földre le, viszlát Milky Way. Ennyi. A metrónál valaki rossz helyre irányított, eltévedtem, wifi után kutatva egy mekiben kötöttem ki, majd rendeltem egy Ubert, ugyanis szerencsémre egy lány pont (!) ott kocsikázott a környéken, és hazavitt - persze ez sem volt túl egyszerű, mert eltévedtünk, majd nem találtuk a házat, utána pedig annak módja és rendje szerint kaptam egy jókora hideg zuhanyt, eláztam. Megérkeztem a lakásba, gyönyörű, csodaszép, minden tökéletes - ahogy a napom is az lett volna, ha hallgatok a hangra, ami azt mondja, hogy válasszam a shuttlet. Megjegyzem még mindig segítettek, tekintve, hogy sok esély nem volt arra, hogy pont találok egy Ubert arrafelé. 

Ez volt az első napom. A második napon látogattam meg Oprah faluját, az O Town-t, ami egy tematikus "parkként" működött, de erről mesélek a bejelentkezésemben. Rengeteg dolgot ki lehetett próbálni, lehetett nyerni VIP jegyet, amiért 2 órát álltam sorban, és még sok másért kellett ugyanennyit sorban állni, ugyanis ha nem tetted, halálra untad magad. Tegyük hozzá, hogy újra párás 45 fokunk volt, és tűző nap alatt nem túl sokáig vagyok képes arra, hogy ezt elviseljem, úgyhogy pont akkor mentem el ebédelni, amikor Oprah benézett O Town-ba (taps-taps Nórika). 

Az esti bejutáshoz szintén két órát kellett sorban állni, majd egy kisebb csúszással megkezdődött Oprah előadása, aki elképesztő energiával állt a színpadon, és csak mondta, csak mondta úgy két órán át a magáét, nem is értem hogyan bírta. Zseniális, elképesztő, fenomenális. PÉLDAKÉP. Viszont a tervezett 9 óra helyett, bőven 1O után lett vége az egésznek, és jött a kedvenc részem: taxi. Mivel Amerikában szinte mindenhol tudsz kártyával fizetni, ezért nem szokott nálam pénz lenni, amiből most nehézségem akadt, ugyanis a taxiban, ahova bepattantam, csak kp-vel lehetett fizetni. Na jó, gondoltam, akkor metrózunk. Viszont ahogy leszálltam a 21-es buszomhoz a metróról, rájöttem, hogy még világosban sem tudtam hazatalálni, akkor sötétben hogyan fog menni? Elkaptam egy rendőrt, aki hívott nekem egy taxit, mondta, hogy fél óra - amiből persze egy óra lett. A szerencsém az volt, hogy leintettem egy rendőrt, hogy ő csak üljön a kocsijában, de maradjon itt, mert én a sötétben egy órát nem akarok itt állni tök egyedül, mert az a környék bizony nem volt biztonságos - és ezt ő is tudta, szóval maradt. Úgyhogy újra szerencsém volt, mert felügyelet nélkül is maradhattam volna, és akkor tuti, hogy történik valami este 11-kor.. Sok fura ember járt ám ott.

De a neheze még csak ezután jött. A taxis 1 óra várakozás után megérkezett, közölte, hogy bizony nála sem tudok kártyával fizetni, de mint kiderült, van nála valami, ami talán olvassa a kártyámat. Két óra taxizás következett, amikor már eljutottam odáig, hogy leállíttassam vele az órát, mert az ő hibájából nem találtuk a helyszínt. Nem tudta, hogy hol vagyunk, nem találta az utcát, a GPS-e nem működött, és egyébként meg próbálj szót érteni egy törökkel, aki alig beszél angolul. Hatalmas harcok árán, de két óra kocsikázás után, hajnal 1-kor végül megtaláltuk a házat, ahol laktam, a lakók pedig segítettek, és tudtam fizetni az ő kártyájukkal, amit másnap oda is adtam nekik, miután nagy nehezen találtam egy ATM-et. 

5d_722257e2718fdee373f2d0820-post.jpg

Ha azt gondolnátok, hogy itt vége van a sztorinak, akkor tévedtek. A nagy New York-i elvarázsoltságban elfelejtettem - meg hát honnan tudtam volna, hogy ilyet kell tenni.. - közölni a Uniteddal, hogy a már meglévő SF- ATL járatomat nem veszem igénybe, csak majd a visszafele utamat, ugyanis NYC-ből repülök át. Törölték a visszafele járatomat. E-mailt sem küldtek róla. Mindez várt szombaton, 4 óra alvás, és az elmúlt napok drámái után. Úgy délután 2 óra után, Elizabeth Gilbert előadása végén a szünetben néztem meg, hogy miért nem kapok becsekkolós e-mailt. Na, miért nem? Persze, hogy azért, mert: TÖRÖLTÉK A FOGLALÁSOMAT. Összeomlás. Zokogás a folyosón. Kiborultam.

Persze, foglaltam újabb jegyet, szerencsére találtam egy olcsóbbat - újabb könnyítés és segítség -, és le is foglaltam, de onnantól kezdve nem tudtam abbahagyni a sírást. Akkor jött ki minden. Az elmúlt hónapok drámái, a folytonos problémák a járatokkal, az, hogy mindig egyedül vagyok, és nekem kell helyt állnom, az, hogy sohasem érezhetem magam biztonságban, mert valami mindig történik.. Egy picit elfáradtam. Na jó, nem picit, nagyon. Kimerültem. Valóra váltak az álmaim. AZ ÖSSZES. Tessék, dolgozd fel. Rengeteg energiát tettem ebbe az egészbe az elmúlt hónapokban, amellett túléltem egy földrengést, jó pár külföldi fura élményt tök egyedül, és kész, eddig bírtam. Egy picit kifáradtam ebben az egészben.

Néha tényleg úgy éreztem magam, mintha egy társasjátékban lennék, főleg, amikor a repjgyeket olvastam: "Ne szállj át, maradj a gépen", "szállj át a járatodra", vagy.. a kedvencem: "az ajtók nem záródnak. Na, az volt a teteje az egésznek. Minden megtörtént, ami megtörténhetett, és az instrukciókat olvasva mindig az járt az agyamban, hogy ez tényleg olyan, mint egy játék. Hogy oldod meg, hogyan kezeled, mi a következő lépésed? 

Amit biztosan megtanultam, hogy csak akkor maradhatsz az utadon, ha arra fókuszálsz, amit tenned kell. Nem nézelődsz, csak magaddal foglalkozol, azzal, hogy haladj előre, és egy percig sem kérdőjelezed meg, hogy képes vagy-e rá, vagy hogy vár rád valami, amiért érdemes haladni. Abban a pillanatban, hogy megkérdőjelezed, bizonytalanságot mutatsz, aki pedig bizonytalan, az csalódni fog, pofonokat kap, olyanokat, amik azért jönnek, hogy felébresszenek, hogy magadhoz térj, hogy végre merj hinni a sorsodban, abban, hogy senki sem akar ártani neked. Csak te törhetsz össze mindent magad körül, senki más nem okozhat akkora katasztrófát, amit te hozhatsz az életedbe. Elég csak egy pillanatra nem figyelni, elég csak azt hinned, hogy te majd jobban tudod, vagy úgy gondolni, hogy most az egyszer nem hallgatsz a megérzéseidre. Akkor aztán megtapasztalsz mindent: a zuhanást, a fájdalmat, a szomorúságot, és tudod mit? Ez is a tanulás része.

Még szép, hogy felvállalom, hogy én sem vagyok tökéletes, hogy én is hibázom, és magam sem tudom milyen okoknál fogva, de képes vagyok nem hallgatni a hangra, ami súgja, hogy mit kell tennem, és megfeledkezem arról, hogy mindennél fontosabb az, hogy vigyázzak magamra. Hogy megérdemlem a biztonságot, de ha nem adom meg magamank, akkor az élet hogyan segíthetne? Persze, még mindig szerencsém volt, a rendőrök, az Uber vagy a taxi sofőr, hiszen bármelyik kirakhatott volna, hogy feladta, de nem, segítettek. 

98660b4d3c809295cb7_97747ede-post.jpg

Egy dolog viszont nagyon fontos: még akkor sem adtam fel a hitemet abban, hogy valaki vigyáz rám, amikor egy hosszú nap után egy órát kellett várnom a taxira, vagy törölték a járatomat, ugyanis TUDOM, hogy minden okkal történik, vagy azért, mert buta voltam, vagy mert valamitől megóvnak. Egy percig sem jutott az eszembe, hogy "MIÉRT VER A SORS?", ugyanis tudom, hogy nem ver, én vagyok a hülye - már elnézést.. Én kreálom a zavart, és azt is tudtam, hogy mivel. Az aggodalom letaszít a helyedről, senki és semmi más nem képes erre, csak az, ha nem bízol a sorsodban. Ennyi. Egyébként pedig soha nem lehet tudni, hogy mi történt volna, ha előbb jön a taxi, vagy ha nem jön a rendőr, akitől segítséget kérek. Persze itt még mindig nem volt vége, mert mint kiderült, a ház, ahol laktam, egész messze van a reptértől, úgyhogy a shuttle úgy 1OO-2OO dolláromba került volna, viszont akkor már hallgattam az érzésemre. Pont a lakásban volt a tulajok unokatestvére, és éreztem, hogy beszélgetnem kell vele. Kérdezte, hogy mikor megyek a reptérre, és hogy kivigyen-e holnap. Mondtam, hogy igen. És egyúttal megtanultam, hogy el kell fogadni a segítséget, vagy ha úgy van, kérni kell. Nem számít, hogy az egy rendőr, vagy egy taxis, ki kell merni nyitni a szádat, és szólnod kell, ha valamire szükséged van.

SOHASOHASOHA nem tanultam ennyit, mint Atlantában. Átkozhattam volna az életet, hogy Isten ver, és mennyire szerencsétlen vagyok, de helyette próbáltam megérteni, hogy mit tettem rosszul. Rájöttem, és tanultam belőle. Soha nem fogom mástól várni azt, hogy megerősítsen az érzéseimben, ugyanis úgysem képesek rá. Bíznom kell a gondviselésben, meg abban, hogy amennyiben hallgatok rá, és dolgozom keményen, úgyis a helyemre kerülök. 

Eddigi életem legnagyobb álma életem legrosszabb két napja alatt valósult meg. Na és? Ebből is tanultam, és tudjátok mit? Ha egy átlagos napon történt volna mindez, nem tulajdonítottam volna különösebb jelentőséget neki. Viszont így... 

f2921990f54dc4548_5b32115246-post.jpg

A kérdés csak mindig annyi, hogy ÉBREN VAGY KICSILÁNY? .. 

Senkinek sincs ereje feletted, csak a saját hitetlenségednek. Annak, hogy kételkedsz, annak, hogy elhiszed azt, amit más mond: hogy kételkednek benned, hogy megvetnek, hogy elítélnek, te megy úgy gondolod, hogy igazuk van. Csak olyan lehet az életed, amilyenné teszed, és kész. Haladj, menj, ne agyalj, ne hagyd, hogy mások döntsenek arról, hogy milyen vagy. Ne legyél befolyásolható. Tanulj meg végre bízni a sorsodban, abban, hogy rád is vár valaki, és ne várd a megerősítést. Higgy magadban, ugyanis a hited bárhova eljuttathat - ahogy a hitetlenséged a legborzalmasabb poklot hozhatja az életedbe. A kérdés, hogy meddig akarsz még szenvedni, és mikor érzed úgy, hogy most már aztán elég volt?