.. szokták volt mondani. Hallom jobbról-balról, viccelődnek, gúnyolódnak, tegyék. Aztán jönnek azzal, hogy nem tudok írni, de amikor meg olyan posztot teszek ki, ami minőségi tartalom, senki sem olvassa - nyilván, tőlem ezt szoktátok meg. Lazán, őszintén, érthetően, egyszerűen, mert elég bonyolult anélkül is az élet, hogy túlbonyolítanánk. 

f2498148a310dc5d2021d9559bcaa60a.jpg

Napok óta hajkúrászom a Ustreames srácokat-lányokat, hogy ez a mini doku film elkészülhessen. Beszélgettem velük, faggatam őket arról, hogy milyen az életük, mik a nehézségeik, mik a tippjeik, gyártottam is szép számmal az angol nyelvű posztokat belőle a Ustream blogjára. A "mindenkinek van egy sztorija"- elmélet már hét éve átszövi az életem minden egyes napját. Interjúkat készítettem a főiskola mellett, aztán Budapesten, pofátlanul megkerestem a mára már egyik legjobb barátomat, hogy bizony mini blogger vagyok - 5 éve -, de intézze el, hogy Fedde Le Granddal interjúzhassak, jól fog járni. Az interjú megjelent egy akkor még futó print magazinban, de azt még a mai napig nem értem, hogy szegény Dani miért járt jól. Aztán jött a másik blogom, a Harper Wintour, ami az engem motiváló sztorikról szól, majd megérkeztem San Franciscóba, ahol olyan emberekkel készíthetek interjúkat, mint a Prezi CEO-ja, Árvai Péter, vagy egy Emmy-díjas producer (ABC, Good morning America), Penn Badgley (Gossip Girl, Mother band), a videós anyagokról, vagy a voice memókról nem is beszélve.


Broadcast live streaming video on Ustream

Most már abban is biztos vagyok, hogyha nem lesz lehetőségem visszajönni ide a jövőben, akkor utazni fogok, és sztorikat fogok keresni, és mini doku szériát fogok gyártani, majd minden évben decemberben összerakok egy nagyot. Igazából bárhogy is lesz, ezt fogom csinálni. A sztori mindig ugyanaz lesz: mit tanít az életed, mik a nehézségeid, hogyan teszed túl magad rajta. Már azt is eldöntöttem, hogy ajánlás útján fog menni: akivel készítek ilyen interjút, ajánlania kell minimum 1 olyan embert, akivel szerinte érdemes beszélnem. Persze mindezt angolul "fejlődni szeretnék" jelige alatt. 

Valójában minden válasz ott van körülöttünk, és mindenkitől van mit tanulni - csak oda kell figyelni rájuk. Beszélgetni velük, napokat tölteni a közelükben, ott ülni Jon mellett, amikor megkapja az e-mailt, amiben az egyik ügyfele épp lemondja a megállapodást, amin már hónapok óta dolgozik. Soha nem fogom elfelejteni az arcát, amikor rám néz, és csak annyit mond "Hullámvasút. Látod, erre gondoltam.", majd elmegy, és folytatja a munkáját. Aja, a kutyája persze érzi, hogy valami nem oké, az ölébe fekszik, Jon arcát nyalogatja, akinek nincs más választása, tovább kell mennie, dolgoznia, és túltennie magát azon, hogy néha bizony hiába adunk bele mindent, van, ami nem sikerül. Ez nem kudarc, egyszerűen az élet része. Teszt, hogy mennyire akarod, és mennyire veszed komolyan az életed. Ahogy az egyik beszélgetésünk alkalmával mesélte, "a sales olyan, mint a sport. Az egész arról szól, hogy feladod, vagy nem. A győztesek nem törnek meg, vagy ha mégis, tudják, hogy a következő meccset megnyerhetik." 

Vagy ha Brad, a Ustream egyik társalapítójának sztorijára gondolok, aki képes volt hónapokra San Franciscóba költözni, a családjától távol tölteni majd egy évet csak azért, mert annyira hitt a Ustreamben, és tudta, ha építeni akar valamit, azt itt kell megtennie. Dolgoztak éjjel-nappal, forgatni mentek eseményekre, hiszen az elején még nem volt csapat, csak páran voltak. Egyedül kellett mindent csinálniuk, de nem bánták - és milyen érdekes, az élet mindig visszaigazol, ha az utadon vagy. A Ustream hivatalos elindítása után egy hónappal a Virginia Tech shooting  néven elhíresült tragikus eseményről a világ a Ustraemen keresztül tudhatott meg többet, mivel több diák jelentkezett be a campusról. Akkor, egy hónappal az elindulásuk után a Ustream neve megjelent a sajtóban. És ahogy már meséltem Sheryl sztorijával kapcsolatban (tudjátok Ő az, aki mindent lát, aki folyton figyeli a közvetítéseket), a Ustream, mint csatorna nem feltétlenül mindig a boldog sztorikról és koncertek közvetítéséről szól. Ha nem lettem volna velük a hétköznapokban, nem tudhatnám, hogy az a fehér sapka az egyik szobában, bizony Obama dedikálását tudhatja magán. Sokan nem ismerik a sztorit az irodában, valójában Brad is véletlenül mesélte el nekem. Faggattam a dedikált kanapéról, amin az irodát anno meglátogató sztárok aláírásai vannak, és akkor jutott eszébe a sztori a sapkáról, amit az egyik forgatáson dedikáltatott egy pasival, akiről akkor még nem tudta, hogy kicsoda, majd bedobta egy dobozba, és évek múlva szedte elő a sapkát, amit a Google szerint is Obama írt alá.

1f_2e38c503c0214158b7ed_64f2-post.jpg

Joanna gondolatai pedig folyton visszatérnek az életembe, főleg az elmúlt napokban. Borzasztóan igaza van abban, hogy az, ha a szenvedélyednek élsz, akkora nyomást pakol rád, amit néha nehéz elbírni. Lehet, hogy igaza van, lehet, hogy egyszerűbb lenne egy olyan életet élni, ahol nem terítem ki ennyire a kártyáimat, amikor nem vállalom fel, hogy én itt érzem otthon magam, amivel máris felvállaltam a nyomást, mert hogyan lehetek úgy hiteles, ha itt vagyok boldog, de otthon élek? .. úgyhogy kemény élet ez, de most már nem engedhetem meg azt, hogy feladjam, vagy hogy letegyek arról, hogy boldog legyek.

909d8202e_8e4604f6_0f56587_4-post.jpg

Arról nem is beszélve, hogy mi lenne utána? Azt mondanátok majd egymásnak, hogy "a Nóri is feladta, akkor nekünk hogy sikerülhetne?". Na nem. Köszönöm, de ezt már nem hagyhatom.