A csillogás nem tart örökké, ahogy a siker sem. A siker titka az, hogy rengeteget dolgozol és teszel érte, és akkor sem vakulsz el, ha jön a csillogás meg a pompa, és nem hagyod, hogy letérítsenek az utadról, annak ellenére sem, ha épp elhitetik veled, hogy megérdemled a kényelmet és a luxust. Napok óta vártam egy csomagot egy könyvvel, amiről már rengeteget hallottam, még a New York Times is írt róla. Szerencsére sikerült beszereznem és épségben megérkezett Joel Dicker könyve.

diecker--469x239.jpg

A könyv egy hirtelen híressé vált íróról, Marcusról szól, akit eszméletlenül megbolondít a hírnév. Ész nélkül költeni kezd, megvesz magának mindent, amitől úgy gondolja, boldogabb lesz, státuszszimbólumokkal veszi körbe magát. Ám a híres színésznő addig randizik vele, amíg sztár, amíg felkapottabbnál puccosabb éttermekbe jár. Ám lassan az önfeledt szórakozást felváltja az aggodalom és a kiadótól érkező nyomás: mikor lesz kész a következő könyv? Ötlet nincs, kétségbeesettség viszont annál inkább van. Az utcán már nem állítják meg, mert felismerik a plakátról, ugyanis már mások plakátjai vannak a metróban. Már senki sem kérdezi, hogy mikor jön az új könyv. Az egykori siker, hírnév, és csillogás veszni látszik, a kétségbeesettsége viszont annál inkább eluralkodik rajta.

New-Hampshire-sign.jpg

Amennyiben vissza akar kerülni a best seller író szerepébe, kötelessége egy új könyvet írni - csak épp ha valamit “kell” csinálnod, és ha annak ilyen céllal látsz neki, az sohasem fog menni. Így jár ezzel ő is, képtelen eljutni arra a pontra, amikor egy újabb kéziratot tarthat a kezében. Helyette inkább elutazik Floridába, ahol még inkább belesüllyed a luxussal övezett magányába és abba, hogy “zsenialitása” eltűnni látszik. 

Mókuskerék ez, borzalmas mókuskerék. Megkapsz mindent, tiéd a világ, de tenned kell érte. Nem elég egyszer, újra meg újra bele kell vetned magad a kalandokba. A kérdés, hogy hagyod-e, hogy mások akarata uralkodjon el feletted, vagy hagyod, hogy kontrollálhatatlanul történjen meg az alkotás folyamata. Határidők nélkül, nem zseninek képzelve magad, végigélve a folyamatot, aminek a végeredménye egy kézirat lehet. Nem hiszem, hogy ez valami, amit egy kiadó sürgethet, vagy kierőltethet a szerzőből, vagy ha mégis megteszi, annak bukás a vége. Egy könyv akkor sikeres, ha csak úgy jön, ha a szerző azt érzi, hogy ott ég benne a vágy, hogy megalkossa, hogy kiadja azt a valamit, ami folyton visszatér az életébe, kísérti arra, hogy megszülessen a mű.

Ez történik Marcussal is. Egy kisebb városra váltja a zajos New Yorkot, és egykori mesterénél kezdi elfelejteni a nyomást és a kétségbeesett "én erre nem vagyok képes" kifogások hajtogatását és folytonos ismételgetését, helyette pedig lenyugszik. Abban a percben, ahogy ez megtörténik, máris megindul a cselekmény, ugyanis egy véletlen folyamán megtalál pár képet, az egyiken Harry bőven 3O felett csókol meg egy 15 éves lányt. Marcus ledöbben, majd Harry is, aki rajtakapja a fiatal írót, miközben a képei között turkál. Kissé bosszúsan, de végül elmeséli neki a történetet, így tudjuk meg, hogy a 15 éves lányt több, mint 3O éve rejtélyes körülmények között megölték, majd pár éve megtalálták a maradványait Harry kertjében, akinek semmi köze sem volt a gyilkossághoz. Innentől kezdve indul a felderítés. Nem szeretnék spoilerezni, de bár egy majd 7OO oldalas könyvről van szó, két nap alatt elolvastam, ugyanis a könyv letehetetlen. 

photo.PNG.jpeg

Az egyik TED-es kedvenc előadásom egyébként a könyv elején való feszengést taglalja. Azt, amikor elhiszed, hogy te vagy a zseni, hogy csak azért lett egy könyv best seller, vagy egy dal sláger, mert te vagy a zseni, miközben az ilyen művek mindig valamiféle varázslat során születnek. Akkor, amikor nyitott vagy, akkor, amikor nem vársz semmire, amikor csak le mered írni azt, ami jön és hallgatni mersz a késztetésre. Minden sláger vagy best seller mögött egy ilyen érzés áll. Viszont ez az érzés az, amit nem lehet befolyásolni. Ahogy Elizabeth Gilbert mondja, el kell felejteni, hogy te vagy a zseni, és el kell távolítanod magadtól a zsenialitást, másképp beleőrülsz a tudatba, hogy lehet, hogy 3O évesen már életed legnagyobb sikere mögött állsz. Ha pedig eltávolítod magadtól, és valamiféle szellemként vagy manóként képzeled el az ihletet, vagy azt a valamit, ami csak úgy jön és megmagyarázhatatlan helyzeteket kreál körülötted egészen addig, amíg véget nem ér a folyamat.. Sokkal egyszerűbb lesz. Nem fogod úgy érezni magad, mint Marcus, aki a saját zsenialitásának tudta be addigi sikerét. Engedd el. Nem a tiéd, nem is lehet a tiéd, te csak átadod azt, amit kell. Eszköz vagy, közvetítesz, de ebben nincs is semmi baj. Csak keveseknek adatik meg az, hogy közvetítsenek, hogy olyan üzeneteket adjanak át, hogy olyan dalokat vagy könyveket írjanak, ami emberek szívét érinti meg vagy életét változtatja meg. Ha ajándék jár vele, fogadd el, de ne vedd magától értetődőnek. Ne hidd azt, hogy örökké fog tartani. Valójában semmi sem tart örökké, állandó körforgásban élünk. Olyanban, amiben egyszer mi vagyunk felül, akkor ünnepelnek, boldogok körülöttünk, aztán jön a mélyrepülés, az, amibe akár bele is halhatsz, ha nem hiszel abban, hogy lesz elég erőd visszatérni.

 De mindig van, mindig van annyi benned, hogy fel tudj állni, hogy vissza tudj térni, a kérdés, hogy vajon meddig vagy még hajlandó várni, hogy mire vársz, hogy mikor ölöd meg a kifogásaidat, mikor végzel velük? Ők mindig lesznek. Korlátok ők, olyanok, amik próbára tesznek, hogy mennyire akarod. Ledönthető az összes, de ha elhiszed, hogy nagyobb, mint te, és képtelen vagy megmozdítani őket, vége. Mindennek vége. Tudd, hogy az az akadály, ami előtted van, azért van ott, mert meg tudod oldani, és nem azért, hogy azzal szembesítsen, hogy még erre is képtelen vagy. Minden csak akarat és hit kérdése. Azé a hité, ami minden akadályt le tud győzni, ami már akkor is látja a jutalmadat, amikor te még csak azzal vagy elfoglalva, hogy milyen akadály áll előtted.

Megvásárolható itt: Joel Dicker - Az igazság a Harry Quebert ügyben