Egy szuperizgalmas hetet a Yosemite Park csak még jobbá tehet, gondoltam, és így is lett. A hetem gyorsan eltelt, többnyire a Ustreamnél töltöttem a napjaimat, ahogy azt a következő hetekben is fogom tenni. Pénteken viszont a Prezisekkel együtt látogattunk el a Yosemite Parkba, amivel már jó ideje szemeztem - már hiányzott az otthoni környezet, tekintve, hogy a családommal gyakran jártunk a természetbe. Az út rengeteget tanított, leginkább arról, hogy sokkal többre vagyunk képesek, mint gondolnánk.

Ott állnak előttünk a nagy csúcsok, amiket van, aki könnyedén megmászik, mások harcolnak magukkal, végül felérnek a csúcsra, hogy aztán rácsodálkozzanak, több van bennük, mint gondolnák.. és persze vannak, akik félúton visszafordulnak a tériszony miatt. Egész úton csak úgy csapongtak a gondolatok a fejemben, nem győztem folyton előkapni a telefonomat, hogy lepötyögjem őket. 

10514663_4385775019858_6031193044006039812_n.jpg

Az egész ott kezdődött, hogy soha nem jártam a parkban, nem tudtam, hogy mire számíthatok, lelkesen láttam neki. Otthon már csináltam ilyet, gondoltam ez sem lesz más, menni fog. A Karancs-Medves környékén nőttem fel, sokat jártunk erdőbe. Hegyeket másztunk hétvégente, imádtam. Azóta eltelt pár év, én meg ott álltam a hatalmas hegyek előtt, a többiek meg azt mondták, hogy őket bizony meg fogjuk mászni. Úgy éreztem magam, mint annak idején az Összekötvénél, amikor megírtam. Tudtam, hogy ki kell mennie a könyvnek, ahogy abban is biztos voltam, hogy fel kell másznom a hegyre, nincs olyan opció, hogy visszafordulok, de azt, hogy hogyan jutok fel, azt már nem tudtam - ahogy a könyvnél sem tudtam, hogy vajon lesz-e elég erőm ahhoz, hogy felérjek. 

Ahogy megmásztuk az első csúcsot, jöhetett a másik. Meg is kérdeztük a park munkatársaitól, hogy mennyiben másabb a mostanitól, mondták, hogy annyira nem vészes, de az út egy része tűző napon át vezet fel, lefelé pedig elég meredek úton kell jönnünk. Gondoltuk, biztosan csak azért mondták, mert annyire szánalmasan festettünk nyakig porosan, félig kifogyott kulacsokkal.. De mégis a nyakunkba vettük a hegyet, és mászni kezdtünk. Egy kislány előttünk mindenkit megszégyenítve mászott fel. Nem lehetett több öt évesnél, mégis mindenféle hiszti nélkül ment előre...

10488075_4385794500345_8225175386227621794_n.jpg

10308382_4385763139561_7542182183270353831_n.jpg

Túrázzunk együtt! Töltsd le a GeoGondolat appot,
és hallgasd meg vagy olvasd el az üzeneteimet! :) 

Ott álltunk a világ egyik leggyönyörűbb pontján, két hatalmas hegyet megmászva csak azon tudott járni az agyam, hogy mennyire ismerős ez a helyzet.. Mert vajon mi történik akkor, ha a világ összes legszebb pontját láttad, ha feljutottál a csúcsra, ha valóra váltottad az álmaidat? Akkor merre tovább? Talán lesétálsz a hegyről, megismered a lefelé vezető utat, és visszajössz még párszor, hónapok múlva meg már azokhoz a tájfutókhoz hasonlóan futsz keresztbe-kasul a hegyen (ahol én alig tudtam kimászni), mert tökéletesen kiismered magad, arról nem is beszélve, hogy az út eléggé megedzett ahhoz, hogy meg tudd tenni.. Ilyenkor készülsz a következő csúcsra, amire csak az előző tud megedzeni. Ha azt nem ismered, ha ott nem hozod ki magadból a legtöbbet, ha nem ismered meg minden lépcsőfokát, soha nem tudsz más hegyeknek nekilátni. Vagyis tudod mit.. Nekiláthatsz, de az, aki kihagyott egy leckét félúton, egyetlen lépést, az nem eléggé edzett, az nincs felkészülve mindenre - és bizony a legnagyobb túrákhoz fel kell készülnöd mindenre...

Szóval csak mászd meg a hegyeket, ismerd ki őket, aztán keress újakat, és ha úgy érzed, már mindent elértél, teremtsd meg a saját kis világodat. Onnantól, hogy a legszebb dolgokat láttad, egy dologban biztos leszel: a te életed is lehet olyan gyönyörű, csak meg kell dolgoznod érte. Másznod, amikor már nem megy, nem feladni, menni tovább. 

Hiszen lesz, amikor elfogy a vized, és találnod kell.. Lesz, amikor tűző napon át vezet az utad a hegy legtetejére, oda, ahonnan a kilátás eszméletlen, valami olyan, amire egész életedben emlékezni fogsz, de azt ne felejtsd el, hogy a legszebb dolgokhoz a legnehezebb út vezet.. De ha bízol abban, hogy lesz erőd hozzá, és hogy nem véletlenül vágysz oda, ha van egy célod, megkapod a támogatást hozzá. Mindig kapsz elég árnyékot és szelet ahhoz, hogy kibírd. Velünk is ez történt. Amikor úgy éreztük, hogy nem bírjuk tovább, mert épp 45 fokban másztunk hegyet, miközben vizünk már alig volt, és nem utolsó sorban az én lábam egyre inkább fájt, az, ha megláttam egy árnyékot, mindjárt feldobott, mert tudtam, ott meg fogunk állni és pihenünk. Az élet is ilyen. Mindig kapsz elég erőt ahhoz, hogy folytathasd az utad, mindig jön valaki, egy mosoly, egy szó, bármi, ami elhiteti, hogy képes vagy rá, és lesz egy pont, ahol ha öt percre is, de megállhatsz pihenni, miközben gyönyörködsz a tájban..

10530912_4385776379892_2749506204271935676_n.jpg

10513294_4385808980707_5061028579425685676_n.jpg

10511313_4385802300540_1287878645094127886_n.jpg

Töltsd le az applikációt, ami 4 túraútvonalat tartalmaz, interaktív túravezetéssel, ahol az én a helyhez fűződő gondolataimmal is találkozhattok!

Érdekes volt látni, hogy ki hogyan túrázik. Sokan csak másztak fel, nem is nézték, hogy mi van körülöttük. Bár útközben csak a szemed elé szabad nézni, tekintve, hogy a mi esetünkben nagyon oda kellett figyelni, hogy hova lépünk, egy kisfiú pl. épp, hogy nem zuhant le a hegyről, szerencséje volt, az apja elkapta.. De ha nem figyel.. Visszatérve, abban a pillanatban, hogy felemeltem a fejemet, és azt néztem, hogy milyen messzire megyünk, már jött is a kis hang, hogy "képtelenség, hogy oda felérjek".. Olyankor egy dologra gondoltam: mély levegőt vettem, és csak a következő lépésemre figyeltem. A kettő együtt egész jól működött. Talán csak ennyi a titka. Annyi, hogy nyugodt tudsz maradni, hogy veszel egy mély levegőt, hogy nem azzal foglalkozol, hogy hogyan jutsz el a célig, hanem azzal, hogy ne törd ki útközben a lábadat, mert kapkodsz. Aki itt kapkodni kezd, rosszul jár. Összetöri magát, megcsúszik, elcsúzik, és ott bizony véget érhet a játszma hetekre, vagy akár évekre...  

Soha nem felejtem el, hogy amikor jöttünk le, talán rosszabb volt, mint a felfelé vezető út.. Meredek volt a homokos út, csúszott a cipőm, folyton figyelni kellett, hogy hova lépsz, hiszen elég volt csak fél percre máshova figyelned, máris vége volt, elestél. Láttunk pár ilyet... Ha az utadon vagy nem mindig van időd a tájat figyelni.. Mondják, hogy élvezni kell az utat és nem végigrohanni rajta, de ez az út a bizonyítéka annak, hogy amikor az utadon vagy, csak a szemed elé kell figyelni, és csak akkor nézelődni, ha épp megállsz pihenni, másképp véget érhet a menet.. Ugyanis az úton nemcsak magadra kell figyelned, hanem másokra is. Azokra, akik előtted járnak, azoknak, akik mögötted, megelőzni, azt, aki lassabban halad, mint te, és tisztelni mások tempóját. Van egy mondás, miszerint "vagy előttem járj, vagy mögöttem, vagy takarodj az utamból". Mennyiszer eszembe jutott az úton.. Ahogy az is, hogy mennyien meg akartak akadályozni már az utamon, azon, ami nélkül nem tudnék élni, de szerencsére ahogy a túra során sem érdekelt, hogy épp ki mellett haladok, az életben sincs ez másképp. 

10527461_4383769849730_7256024871021312976_n.jpg

Ha nagyobb a motiváció benned, ha valami nagyon hajt, lesz, hogy elindulsz és mászol mint az őrült, mindenkit magad mögött hagyva, mert szomjazol a látványra, és arra, hogy felérj. Biztos vagy magadban, egész magabiztos abban, hogy mindennel meg tudsz birkózni egyedül is, úgyhogy mész előre. Bármi történhet, tudod, hogy már nem érhet meglepetés, fel vagy készülve mindenre. Szóval csak tiszteld a tempót: a sajátodat, másokét, ugyanis ha nem bírják, nem lesz attól jobb, hogy hajtod őket. Edződni kell, és ha nem tartod tiszteletben mások képességeit, akkor csak egy vagy a sok közül, aki képtelen másokra figyelni. Mindenki másban jó. És pont erről szól az, amit a Bridge Budapest csinál. Ezért lehetek itt, azért, mert merni kell, van értelme álmodni, mert bizony még mindig vannak emberek, akik boldogok akarnak lenni, vagy csak azt szeretnék, ha többen hinnének abban, hogy ezt az életet lehet másképp is élni.


Broadcast live streaming video on Ustream

Azok után, hogy megtapasztalod, hogy milyen az út felfelé, legközelebb tudni fogod, hogy mire készülj, mit vigyél magaddal, hogy mire lesz szükséged, hogy mikor fáradsz el és hol. Tudod magad rá edzeni, tudsz rá készülni. De az, aki soha nem indul el, soha nem fogja megtudni, hogy képes lett-e volna rá. Hogy lett-e volna annyi erő benne, ami elég ahhoz, hogy a csúcsról gyönyörködjön a tájban, onnan. Motivációnak mindig kell lennie, és ha csak egy csöppet odafigyelsz arra mászás során, hogy hol akadnak problémáid, könnyedén visszajelzésként is értelmezheted a saját életedre vetítve. Nekem bejött minden, amit megtapasztaltam. 

Tegyétek meg a túrákat, és osszátok meg Ti is a GeoGondolat appban a saját gondolataitokat!
Kíváncsi vagyok rájuk, remélem minél többet olvashatok! Ha pedig szeretnétek, szeptemberben csinálhatunk egy Karancs-Medves GeoGondolat túrát együtt!   

geo koll_nora.jpg

Egy kis kedvcsináló.. :)

59.jpg

48.jpg

5.jpg