Pár hete észrevettem, hogy romlott a szemem. Csoda, hogy még csak most, ennyi a laptop előtt töltött év után.. Aztán azon kezdtem gondolkozni, hogy milyen lenne, ha semmit sem látnék. Vajon mi alapján dönteném el azt, hogy épp mit jelent számomra az otthon? Maradnának az érzések. Minden más lenne.

large_1.jpg

Mert bizony azért elég sokszor kaptam már azon magam, hogy keresem az otthonomat. Azt a várost, ahol úgy érzem, le tudnám élni az életemet - persze hamar rájöttem, hogy nem az a típus vagyok, aki képes lenne erre. Állandóan mozgásban kell lennem, mindig kell valami izgalomnak lennie az életemben, hogy fennmaradhasson az a fajta energiaszint, ami több ezreteknek ad erőt minden áldott nap.

Csak akkor tudok energikus lenni, ha írok, csak akkor tudok írni, ha új impulzusok érnek. Ha minden megáll, megállok én is, és vége a játszmának. 

1ef0d55260d2cbf0_9f87b20823b-post.jpg

Viszont mi történik olyankor, ha semmit sem látsz? Megmaradnak az érzések, azok alapján döntesz, a hangok, az emlékek, az érintések, az ízek erősödnek fel. Megtanulsz érezni. Nem fog számítani, hogy milyen a házad, hogy milyenek a bútorok, hogy hogy néz ki az a pasi, csak az érzést fogod szeretni. A pillanat ízét. Érezni fogod a friss levegőt, a tisztaság illatát, a kényelemre fogsz emlékezni, a puhaságra, a kézfogásokra, a szavakra, érintésekre, arra, amit a másik mondott. Teljesen megváltozik a fókusz. Ahelyett, hogy kint keresnéd a boldogságot, az otthont, magadban kezded megtalálni. És már el is jutottunk a következő ponthoz. 

Aki magában megtalálja a boldogságot, hazatalál. Annak teljesen mindegy lesz, hogy az élet hova teszi le, megtalálja a módját, hogy felépítsen valamit, ami boldoggá teszi. Ugyanis tudja, hogy képes rá. Aki egyszer felépítette a világát, az újra meg újra fel fogja. Aki látta már összedőlni azt, megtanulja, nincs olyan, hogy állandó, semmi sem az. Mindent elvehetnek tőled, minden összedőlhet körülötted, a kérdés, hogy képes vagy-e megtalálni azt, ami sértetlenül megmaradt, ugyanis arra még szükséged lesz. Az lesz a szikra az új kandallóba, az segít majd otthon érezni magad bárhol - mert az vagy te. A szikra. A kérdés, hogy képes vagy-e előhozni magadból bárhol, vagy féltve őrzöd a jobb alkalmakra? Az életed azért van, hogy próbára tedd, hogy megnézd, meddig mehetsz el, és nem azért, hogy remegve védd azt. 

Igen, lesz, amikor ahhoz, hogy próbára tedd, embereket kell magad mögött hagyni, barátokat, lelki társakat, de vannak pontok, amikhez néha visszatérünk, amik megnyugvást adnak. Az én életemben ilyenek a barátaim. Nem hiszem, hogy egymáson csüngve, a másiktól függve kell kialakítani az életünket. Szabadságot kell hagyni nekik. Tegyék, amit szeretnének, ha vissza kell jönniük, vissza fognak jönni. Ha találkoznunk kell, találkozunk. Eddig ez tökéletesen működött. Szabadságot adsz és azt kapsz vissza tőlük. 

El sem tudom mondani, hogy mennyire hiányoznak a közös Somersby-zős esték a barátaimmal. Az, amikor kiültünk a Fröccsteraszra késő délután, és arról beszélgettünk, hogy hova tovább, hogy mi lesz holnap. Hiányoznak azok a pillanatok. Olyankor megszűnt a világ és csak mi voltunk, minden félelmünket levetkőzve, őszintén és bátran beszéltünk az álmainkról. Azokról, amikről néha hajlamosak vagyunk megfeledkezni. Gyakran előszedem a képeket, mert hiányoznak. Hiányzik az érzés. Otthon érzem tőle magam. Attól, hogy vannak, akik szeretnek, akikkel boldog vagyok, akiktől teljesebbnek érzem az életem. Néha egyszerűen csak látok valamit, amiről eszembe jut valaki, és legszívesebben már hívnám is fel, hogy jöjjön, mert ezt látnia kell. De nem tehetem. Nincsenek itt. 

large-2_1.jpg

De tudjátok mit? Megszoktam már. Az én életem folyton az elengedésről szólt. Arról, hogy megkaptam a barátságot, amit imádtam, aztán el kellett engednem. Megtanultuk, amit kellett és kész. Vége volt. Az elején hisztérikus rohamokban törtem ki, mert úgy gondoltam, hogy az élet igazságtalan. Ennek 7-8 éve. Ám idővel minden megváltozott bennem. Ma már minden találkozásért hálás vagyok. Nem nézem, hogy mennyi ideig tartott, hálás vagyok érte, mert sokaknak egész életében nem adatik meg annyi varázslatos pillanat, mint nekem. Hinni kell benne, hogy létezik, és akkor bizony időről-időre fel fog csillanni. De azt is tudnod kell, hogy a csoda meg a varázslat nem egy olyan dolog, ami mindig ott lesz az életedben. Néha eltűnik, de a hiteddel, azzal, hogy nem adod alább még mindig visszatérhet. Eljöhet az életedbe, és megerősíthet abban, hogy a helyes úton jársz - de csak akkor, ha el mered engedni. Csak az ragaszkodik másokhoz, a csodákhoz, a pillanatokhoz, aki nem meri elhinni, hogy újra megtörténhet az, ami megváltoztatta az életét. A pillanatokat mi teremtjük, csak csukd be a szemed. Érezd, ízlelj, legyél velük. Ne máshol, velük. Nem kell a jövőben járni, egyszerűen csak éld meg a pillanatot, amikor ott vannak veled, mert arra fogsz emlékezni. Én is arra emlékszem. Arra, amikor a legjobb barátom, az egyik kedvenc fotósom Marci már alapból úgy készült a fotózásra, hogy hozott Somersbyt, mert tudta, kelleni fog. Ha hiányoznak, mindig előveszem a képeket. Boldog vagyok rajta, és ugyanúgy érzem magam, mint akkor.

10312573_4148509368365_3197613568424600797_n.jpg

Csak be kell csuknod a szemed, és minden ott van előtted. Az érzések, a pillanatok, minden. Teremtsd meg a sajátodat, vonuljatok félre egy pár Somersby-vel és merjetek megnyílni - ha már itt sokan annyira felületesek és zárkózott, legalább legyetek büszkék arra, hogy velünk ez még mindig máshogy van. Amerika ilyen, senki sem mer nyílni, nyitni, mert úgyis elveszíti a másikat. Talán ők még nem tudják, hogy a pillanatoktól csak gazdagabbak lesznek. Merd megélni és megörökíteni a pillanatot. Nekem is az segít most átélni a nehezebb napokat. Nyomj egy friendsie-t a barátaiddal, miközben Somersbyztek, töltsd fel instagramra a #mysomersby hashtaggel, és a kedvenc képem gazdája megnyeri egy az általa választott könyvemet! :) Ráadásul a feltöltők között két héten keresztül minden nap gazdára talál egy limitált kiadású Somersby póló, és persze Somersby is!