Minden erőnek, ami arra késztet, hogy tedd a dolgod, és egészen mélyről fakad, bizony van hátulütője. Nálam legalábbis volt. Az érzés, ami egészen Amerikáig hozott, rengeteg munkát kívánt meg, szabadság nélküli 16 órás mukanapokat, miközben egyszerre szolgáltam ki az ügyfeleimet (közösségi média), írtam a blogot, az új könyvet, előadásokat tartottam országszerte, és próbáltam élni, kisebb nagyobb sikerrel. Nyilván, ha tudom, hogy mi a cél, hajlamos vagyok a háttérbe szorítani a magánéletemet, ugyanis tudom, mindennek ára van (és egyébként sem tudnám úgy elképzelni az életemet, hogy kevesebbet hozok ki magamból, mint amire képes vagyok). De valahogy mindig bíztam abban, hogy egyszer egy picit lankad ez a késztetés, és elég lesz nyugodtabb tempóban tennem a dolgomat, egy picit lassabban, mert gondolhatjátok, hogy mennyire kimerítő, ha folyton hat ember munkáját végzed egyszerre - és nem azért, mert bárki kérte. Ó, még véletlenül sem. Csak és kizárólag azért, mert érzed, ennyivel tartozol magadnak, ugyanis van, hogy ez az egyetlen út, ami az álmaidhoz vezethet. 

98dfd1ad8eb8cea8ddd60174dffad944.jpg

Mindig vágytam a nyugalomra, arra az érzésre, amikor valamit csak azért csinálsz, mert szereted, és ez bőven elég, mert életben tart. Nem hajszolod túl magad, mert tudod, az negatív energia és nem az utad része. Élvezned kell, meg kell tanulnod ott lenni a pillanatban és kivenni belőle azt, amit neked szántak. Ezzel persze néha komoly gondjaim voltak, mert mindig csak a célok lebegtek a szemem előtt, tudtam, hogy el kell jönnöm ide, és folyton azt éreztem, hogy "miért nem vagyok már ott?" .. és ha valaki halak-oroszlánnak született némi hiperaktivitással megfűszerezve, képtelenség, hogy nyugodtan üljön otthon, miközben nézi az épp aktuális sorozatokat.. Nekem ez nem ment. De azt is tudtam, hogy nem lehet egy életet így végigcsinálni. 

Tisztelem az elmúlt hét évet, mert ez hozott idáig, de ahogy a kapcsolatokban is a hét év sorsfordító, így ez nálam sem működik másképp. Az a kapcsolat ami köztem és az írás között alakult ki, annyira szoros, hogy nem is tudom, lesz-e valaha valaki, aki annyira fontos tud lenni számomra, mint az írás. Kapukat nyit meg, a boldogsághoz vezet, megadta a szabadságot, megérteti, hogy mi zajlik bennem, tanít, én tanulok.. És bizony a részem. Kiegészít, teljessé tesz.

Viszont valami megváltozott. 


Broadcast live streaming video on Ustream

Azok a dolgok, amik mindig is izgatták a fantáziámat, sorra történnek meg, és kúsznak az életembe. Soha nem felejtem el, az elmúlt négy évben szerintem nem volt év, hogy a szánalmasra megírt önéletrajzomat ne küldtem volna el a Ustreamhez (sohasem önéletrajz alapján kaptam a munkáimat, a mai napig nem tudok önéletrajzot írni), mert vágytam oda. Most, hogy betekinthetek az életükbe, tökéletesen értem, hogy miért - bár akkor még halvány lila elképzelésem sem lehetett arról, hogy milyen ott. Aztán Amerika. Az első emlékem a TV-ről, hogy egy amerikai film megy, és jönni akarok. Ez az érzés az évek előrehaladtával egyre erősebb lett. Megmagyarázhatatlanul húzott valami ide. Oprahról nem is beszélve - pár hét, és őt is láthatom élőben.

Most, hogy látom, ha akarod, itt is megtörténhet bármi, és valójában ez is csak egy város a sok közül, és itt is el lehet érni bármit, eltűnnek a korlátok. Megnyugszom, mert látom, hogy létezik, konstatálom, hogy láttam, és most már NYUGODTAN csinálhatom a dolgomat, mindenféle önhajszolás nélkül.

ac7adc7ac42fd2b70eda621d56031c6f.jpg

Pontosan ez az a nyugalom, amit most érzek. És ebben a nyugalomban egyre inkább látom meg azt, hogy mit szeretnék, és hogy mit értem el eddig. Egyre tisztább a kép. Ehhez persze el kellett távolodnom fizikailag is attól a világtól, amiben eddig éltem. Túl nagy volt a zavar. Arról nem is beszélve, hogy ehhez a folyamathoz sokban hozzájárult a startup-lét. Vállalkozóként gyakran hiányzott az, hogy egy közösséghez tartozzak, kávézókból dolgoztam, és néha csak jó lett volna egy hely, ahova fix pontként be tudok járni, amikor kedvem tartja. Nem hiszem, hogy képes lennék bárhol is napi nyolc órát bent ülni - bár soha ne mondd, hogy soha, ha van egy olyan célom, amihez kell, akkor egy ilyen környezetben biztos, hogy megtenném. 

Nagyon sokat tanulok tőlük. A Ustreamhez például egyenesen imádok bejárni már csak abból az okból is kifolyólag, hogy beszélgessünk. Vidámak, kommunikatívak, mesélnek, érdeklődnek, és mindenki egy külön egyéniség - a Prezinél is, de valahogy az én szívemhez mindig közelebb állt a Ustream. Sokat beszélgetek velük, mert érdekel, hogy ők hogy élik meg a hétköznapokat, hogy milyen az életük, mióta vannak itt, hol szeretnek lenni, hol nem, mit tanultak az élettől, stb. Minden egyes nap tanulok tőlük hozzáállásból, és hozzászoktatnak a gondolathoz, hogy "no worries", azaz nyugi van, csak tedd a dolgod, de azt 1OO%-osan, de nem kell sehova sem sietni, minden megvár.

Néha csak egyetlen jól elhelyezett szó meg tudja változtatni azt, amiben vagyok. Kevesen képesek erre, de akik igen, azok varázsütésre át tudják alakítani az életemet, rá tudnak tenni a helyes vágányra, és mindent ki tudnak törölni a fejemből, amire nincs szükség. Az egyik legfontosabb ember az életemben nemrég csak annyit kérdezett, hogy "hova sietsz"? Abban a pillanatban megértettem mindent. Van időm, előttem egy élet, elértem, amit szerettem volna - sőt még azt is, amit el sem tudtam képzelni -, és már nem kell azon agyalnom, hogy mi lesz holnap. Nem is értem, hogy miért nem adtam magamnak időt..

fe21abb68f3727890143ded47953fc21.jpg

Aztán jött Alli, az itteni TEDx egyik szervezője, aki a kérdéseivel és tanácsaival - néha egy kérdés ezerszer többet segít, mint egy tanács.. -  abban erősített meg, amit már egy ideje érzek.. Talán először Hollywoodban éreztem azt, hogy "láttam, jó volt, szép volt, megnyugodtam, most már mehetnénk vissza?". Az összes eddigi célomat és vágyamat kipipálhatom szeptember 1O-ére, ami elégedetté, magabiztossá tesz, és az elmúlt évek csatái után tudom, bármikor összedőlhet minden körülöttem, felállok belőle, tudom hol az erő hozzá. De úgy gondolom, hogy nincs mit veszítenem, csak annyi a dolgom, hogy továbbra is írjak, írjak és beszéljek.

Viszont végre érzem az életemet. Tudom élvezni azt, amit elértem, azt, amit kreáltam, mert adok magamnak rá időt és teret. Meg tudok állni, és hálát tudok adni azért, hogy bloggerként idáig jutottam, és az IDÁIG az nem arról szól, hogy Úristen mennyire sokat tettem le az asztalra - nem. Az IDÁIG arról szól, hogy álmodtam valamiről, vágytam valamire, és tessék, itt vagyok, és ez az érzés az, ami teljesen átalakított. Egy új Nóri lettem, egy olyan, aki most, hogy meglátta, a világ egy másik oldalát, nyugodtan megy haza, és találja ki novemberben Andalúziában azt, hogy mit akar. De egyre világosabb. 

Amit otthon el akartam érni, elértem. Az biztos, hogy továbbra is írom a blogot, születnek majd könyvek, járom az országot, előadok, mert ezek nélkül a dolgok nélkül nem tudok élni. Viszont mivel megteremtettem ezt a kis világot, elértem a szabadságot, amire vágytam, ideje használnom is. Ma felvettem az első angol nyelvű motivációs videómat, és pár napja megírtam az első angol nyelvű posztomat. Lehet, hogy még jó ideig nem fogjátok látni őket, de jelenleg edzésként csinálom, azért, hogy levetkőzzem a korlátjaimat.

El nem tudom mondani nektek az érzést, amikor elkezdem csinálni. És nem ezért éri meg élni? Nem ezért éri meg csinálni? Azokért a pillanatokért, amikor boldog vagyok? DEHOGYNEM! Nekem még pénz vagy siker SOHA nem okozott akkora boldogságot, mint az, ha írok, vagy épp a kamera előtt beszélek. 

Már az sem érdekel, ha december után egy időre Budapesten maradnék, annak ellenére, hogy ott eddig nem voltam boldog- bár úgy gondolom, hogy egy utolsó próbát még megérne.. Tekintve, hogy az őrületes tempó mellett időm sem volt szívből megélni Budapestet. Utazgatni pedig még mindig lehet, akár havonta elmehetek bárhova, ha épp új impulzusra vágyom. Angolt tanulhatok, és hobbiként elkezdhetem összerakni az életemet angolul (blog, ustream, stb.), ha pedig úgy alakul, ide bármikor visszajöhetek.

Nem is tudom, hogy mi lett volna, ha nem találkoztam volna Alli-vel. Amikor feltette a kérdést, hogy "dehát otthon már elértél mindent, ott a siker, könyveid jelennek meg, fellépéseid vannak, semmit sem veszíthetsz. Kit érdekel, ha nem értik az elején? Kit érdekel, ha nem olyan az angolod? CSINÁLD! A nagyapám mindig azt mondta, hogy senkire sem kell hallgatni, csak CSINÁLNI kell." És igaza van. A "DO THE WORK" és a "WHO THE FUCK CARES WHAT OTHERS THINK?" mondatai most ugyanazt érték el, mint nyolc éve a "csak akkora feladatot kaphatsz, amire fel vagy készülve" és "ha mélyen érzed és el tudod képzelni, meg tudod valósítani, semmi sem lehetetlen". 

fa4db096e8eae70ae01068289cdc185e.jpg

Akkor aztán azon gondolkoztam, hogy mennyi baromságot hoztam fel eddig kifogásként. Ilyeneket, mint azért nem csinálok angolul videót, mert

- akcentusom van, vagy nem vagyok anyanyelvű - a világon több száz millió embernek van akcentusa, SF lakosságáról, vagy a TED-es előadókról nem is beszélve -,

- nem lenne tökéletes nyelvtanilag - kit érdekel? ha soha nem kezdem el, egy életen át csak elméletben lesz valami a fejemben, olyanná válok, mint az emberek 8O%-a (folyton csak álmodoznak, de semmit sem tesznek. na az nem én vagyok), 

- nem értek az itteni közösségi médiához - ugyanaz, mint bárhol máshol.. Eddig is őket másoltuk..

És abban a pillanatban, ahogy ezeket végigvettük értettem meg, hogy végig idióta, szánalmas, nevetséges kifogásokat kerestem, ahelyett, hogy végre nekilátnék, tanulnék, fejlődnék - ezt otthon meg tudom tenni, ráadásul otthon élni még mindig olcsóbb, mint külföldön -, és csinálnám azért, mert boldoggá tesz. Eddig is magasról tettem arra, hogy mások mit gondolnak arról, amit csinálok, most miért is érdekelne? Az elmúlt egy év sorra váltott valóra minden álmot, és egész szépen elfelejtettem a Nórit, akit nem érdekelt, hogy a laptopja hét éves volt, és hiányzott róla vagy öt billentyű, akkor is írta a blogját - meg egy könyvet, mert kit érdekelnek a körülmények, azok úgyis mindig változnak, te alakítod őket. Na nehogymár azt higgyétek, hogy mindent csak akkor lehet elkezdenetek, amikor már tökéletesek vagytok benne? NEM! És tudjátok mit? Ha ehhez az kell, hogy én felvállaljam a bénázós részt, és végignézzétek, hogy aztán Ti is nekilássatok végre élni, akkor már megérte.

Na, ezt a Nórit kaptam vissza. 

És ott volt a megoldás. Na, ezt nevezem én igazi szabadságnak. Célok valóra váltva, álmok elérve, innentől kezdve nyugodtan írhatok, élhetek, megoszthatom veletek a titkot, és végre megengedhetem magamnak, hogy ott legyek a pillanatban, és tudjátok abban is biztos vagyok, hogy az új Nóri sokkal boldogabb lesz, mint most - pedig ezzel sohasem volt probléma. De ugye a boldogság mindig egy új szintjét ismerjük meg, és abból sosem lehet elég. :) 

30396d8dd1718bdab23fed3fdc346f73.jpg

Szóval, csak hallgass a belső késztetsére, mert az okkal jön, valamit meg akar neked mutatni, hogy aztán megtaníthasson arra, amit már rég tudsz. Viszont ha nem éreznéd ennyire erősen, hogy menned kell, talán sohasem találnál az utadra, nem is indulnál el. De meg kell tanulnod néha lelassítani. Mert bizony amikor megtalálod az utad, és már egy ideje rajta jársz, tökéletesen tisztában leszel azzal, hogy miben kell fejlődnöd, és biztosan jönnek majd új dolgok, amik színesítik az egészet. De onnantól, hogy megtalálod az utad, többé nem akarsz sietni, mert nincs hova, hiszen ott vagy a helyeden, és csak annyi a feladatod, hogy a lehető legtöbbet hozd ki belőle. És ennyi. 

VÉGRE megtaláltam az otthonomat. Ezt kívánom mindenkinek. Ezt a magabiztos, nyugodt érzést, amikor végre minden tiszta előtted. De ez Amerika nélkül, vagy a Bridge Budapest adta lehetőség nélkül SOHA nem következett volna be. 

Aki hazatalált, annak már nem kell többé sietnie. Meg kell ismerned, szeretned, kihoznod belőle a legtöbbet, és elfogadni azt, hogy teljesen rendben van, hogy egy életen át azt csinálhatod, amit szeretsz. Ne higgy azoknak, akik mást mondanak. Ne hidd el, hogy az élet kevesebb, szomorúbb, szánalmasabb és magányosabb játszmákkal teli valami, mert az mind hazugság. Menekülésből született meg gyávaságból. Önkontrollból meg vakságból. Vesd le magadról az összeset, nincs rájuk szükséged. Fel a szemellenzőt, és csak azzal foglalkozz, ami boldoggá tesz. Abban biztos lehetsz, hogy lesz ára - de csak az elején. Óriási árat fogsz fizetni érte. De egy dolgot ne felejts el: a legjobb tanulók kapják a legnehezebb leckéket - viszont a jó tanulók előtt mindig több lehetőség nyílik meg.