Tudta, hogy semmit sem veszíthet, és igaza lett. A tettvágyat hozta magával, örökölte a felmenőitől, ahogy a bátorságot is ahhoz, hogy új életet kezdjen, hogy maradandót alkosson. Az elmúlt évek alatt megfordult vele a világ, a szó legpozitívabb értelmében. Míg kezdetekben Obama lelkesítő beszéde táplálta benne az olykor kialudni készülő tüzet, vagy a lankadó lelkesedést, pár hónapja ugyanennek az embernek az elismerő szavait köszönhette meg élőben. A Prezi egyik alapítójával, Árvai Péterrel beszélgettem.

hungary-obama.jpg

“Szerintem el tudod képzelni: összejön három srác, és azt mondják, hogy szeretnénk versenyezni az Apple-el, a Microsoft-tal és a Google-el Budapesten.. “ – kezdi a beszélgetést Péter, a Prezi alapítója, aki mára alapítótársaival elképesztő sikereket tudhat maga mögött. Mondhatni a lábaik előtt hever az egész világ - Amerikát mindenesetre egész szépen meghódították, a lakótársamtól kezdve, a Berkley tanulóin át, az Amazonig mindenhol ismerik és használják a Prezit, ez a tény is csak egy dologban erősít: valóban nincs lehetetlen. Sikereinek ellenére az egyik legalázatosabb, legkedvesebb ember, akivel valaha találkoztam, aki még egy 9O perces bikram jóga óra után is lelkesen és energikusan tudott arról mesélni, hogy “ne hidd el senkinek, aki azt mondja, hogy valami lehetetlen!”

Screen Shot 2014-06-25 at 17.40.39.png

“… Az emberek számára nem volt egyértelmű, hogy miért is akarjuk mi ezt csinálni, és egyébként meg hogyan képzeljük azt, hogy van szükség bármi másra, mint a Power Pointra.” – folytatja, miközben beülünk a Little Italy kerület egyik éttermébe. “Ahogy neked, úgy nekünk is nagy kihívás volt hinni magunkban, nem volt senki, aki azt hitte volna, hogy ez lehetséges. A befeketetőkön keresztül a tapasztalt tanácsadókig, mindenki azt gondolta, hogy a prezentációs eszköz már rég elkészült, nincs másra szükség - és egyébként is hogyan tudnánk versenyezni a Microsoft-tal.”

Ahhoz viszont, hogy világos legyen, honnan a lelkesedés, egy picit mélyebbre kell ásni. “A szüleim Svédországba költöztek, én már ott születtem. Az osztályomban valószínű, hogy a legszegényebb gyerekként nőttem fel. Pici lakásban laktunk, nem is volt külön szobám. Szülők, gyerek, egy hálószoba. Ennyink volt – de ez annyira nem is meglepő. Mint bevándorló új életet kezdeni egy új országban nem egyszerű. Emlékszem az iskolában azt mondták, hogy a dzsungelből jöttem, mert a svéd nyelvben a “dzsungel” szó nagyon hasonlít a “magyar” szóra. Ráadásul el tudod képzelni, az összes gyerek szőke, én voltam az egyetlen sötét hajú srác.” – persze Magyarország megítélése akkoriban nem volt túl jó, meséli Péter. Bár az iskola jól ment neki, tökéletesen beszélt svédül, valahogy a többi gyerek számára mindig furcsának tűnt a magyar fiú. 

Péter fő motivációja valahol innen indul. A fiú, akit bántanak azért, mert magyar, akit furának néznek azért, mert nem olyan, mint ők csak egyetlen dolog tudta motiválni: meg szerette volna mutatni, hogy Magyarországról igenis indulhatnak nagy dolgok, és jó dolog magyarnak lenni. Be akarta mutatni a világnak Magyarországot – és hazánk kreatív és bátor elméinek azt, hogy igenis el lehet érni nagy dolgokat, csak tenni kell érte és hinni abban, hogy sikerülhet. 

image.aspx.jpeg

Péter felmenői mind túlestek a nagy változáson. Mesél nagymamájáról, aki Gyergyószentmiklósról költözött fel Pestre, miután megismerte Péter nagyapját – ami keresztbehúzta számításait, ugyanis apáca szeretett volna lenni. “A harmadik generáció vagyok a családban, aki szeretne tenni azért, hogy jobb legyen, aki valami olyat szeretne, ami eddig még nem volt. Amikor a nagymamám Gyergyószentmiklósról Budapestre költözött, az minimum akkora dolog volt, mint most az, hogy folyton San Francisco és Budapest között ingázom. – miközben meséli, ragyog a szeme. Büszke a családjára, és tudja, hogy most ő a következő a sorban, aki tökéletesen helyt is állt és mindent megtesz azért, hogy méltóképp folytassa a családja által kitaposott utat. Mindig nagyon szomorú voltam azért, mert a körülöttem élők szerint nem volt jó dolog az, hogy magyar vagyok. Ez nagyon szomorúvá tett.”

Innen a fő motiváció, ám az igazán kemény munka csak ekkor kezdődött. “Ugyanakkor azt is láttam, hogy a magyarok olyan negatívan élik meg magukat, mint a külföldiek Magyarországot. Nem állt össze a fejemben az, hogy mi történik: itt van nekünk rengeteg tehetséges ember, mint például a társalapítóim és a munkatársaim, és sokan azon szomorkodnak, hogy minden milyen rossz itt ahelyett, hogy kihasználnák a tehetségüket.”

A Prezi célja:Ha valamit üzenni szeretnék a Prezivel, az az,
hogy segítsünk másokat a hatékony kommunikációban,
és erőt adhassunk nekik ahhoz, hogy merjenek.
Ezért dolgozunk a Bridge Budapesttel, ezért foglalkozol te is motivációval, mert érzed,
hogy ott az emberekben a képesség, a tehetség, az érdeklődés, de van valami,
ami visszatartja őket – leginkább saját maguk.”
 

Kezdetben a hazai média nem követte érdeklődéssel a Prezi útját. “Emlékszem, amikor egy év után elindult a Prezi, véletlenül összetalálkoztam egy újságíróval otthon, és elmeséltem neki, hogy már piacon a termék, épp most írt rólunk a TechCrunch. A magyar újságíró pedig úgy volt vele, hogy nem tudta elképzelni, hogy ebből lehet bármi. Ez nem volt számára hír. A magyar sajtóban az első igazi elisemrés akkor jött, amikor a New York Times írt a Preziről. Hiába próbáltuk elmesélni a médiában, hogy mit csinálunk, egészen odáig senkit sem érdekelt. “   

“Amikor mi kezdtük, 2OO8-ban még nagyon kevés startup volt Magyarországon, nem úgy, mint ma (Ustream, logmein, NNG). Akkoriban Obama-nak volt egy lelkesítő beszéde a 'Yes we can', amiből készült egy rövid, politika mentes dal, ami három perc tömény motiváció volt számomra. Volt, hogy ezt vagy tízszer eljátszottam az irodában hiszen erőre volt szükségem, hiszen az én fő feladatom az első évben az volt, hogy meggyőzzem a csapatunkat arról, hogy igen, képesek vagyunk elérni a célunkat.“

Az évek, és a nemzetközi sikerek végül Magyarországon is figyelmet tereltek a Prezire. “Számomra nagyon motiváló, hogy a sajtóban már arról írnak, hogy mi lesz a következő új Prezi. Nem azért, mert azt szeretném, hogy mindenki azt csinálja, amit mi, de ha az emberek elhiszik, hogy lehet még egy Prezit csinálni, az akkor egész jó, nem? Ez az egyik legfontosabb oka annak, hogy akármilyen nehéz kihívások előtt állunk, mindig folytatom.” Ugyanis voltak nehézségek. A befektetők nem jöttek olyan könnyedén, még annak ellenére sem, hogy Péternek már voltak kapcsolatai befektetőkkel. Londonban és Svédországban is sorra küldték el az ötletével együtt, hiszen úgy gondolták, teljesen indokolatlan még egy prezentációs eszközt gyártani. Akkor aztán úgy döntöttek, elkészítik az első verziót, azt befektető nélkül is meg tudják tenni, aztán ha működik, úgyis jönnek a befektetők. Így is lett.

Péter később mesél a belső motiváció fontosságáról, de engem valahogy még mindig jobban érdekel az, hogy a Prezi vezért mi hajtotta, mi adott neki erőt akkor, amikor minden lehetetlennek tűnt. “A papám 9 éve elhunyt. Halála előtt mindig arról beszélt, hogy majd amikor nyugdíjas lesz, több időt tölt a családjával, és azokkal a dolgokkal, amiket eddig kitolt az életében. Két évvel nyugdíj előtt hirtelen meghalt. Semmi sem lett a terveiből. Amikor 2008-ban találkoztam Ádámmal (Somlai-Fischer Ádám) és HP-vel (Halácsy Péter), egy dologban biztos voltam. Szerettem volna velük dolgozni, ráadásul ha ezt van esélyünk valami olyan dologgal kapcsolatban megtenni, ami másokat tud inspirálni, és segíteni tud az emberiségnek a hatékonyabb kommunikációban, akkor semmit sem tudunk veszíteni. Nem tudom, hogy mit tudtam volna úgy elrontani, hogy ne ez legyen a helyes, amit csinálok.”   

Persze ez mind szép és jó, de nem szabad elfeledkezni arról, hogy amikor valami elindul a siker felé vezető úton, az nem fog mindenkinek tetszeni. A negatív vélemények kommentek formájában robbantak a webisztánon, amit Péter is említ: “Érdekes lenne visszakeresni azokat a kommenteket, amik a Prezit húzzák le. Emlékszem akkor épp javában a Yes, we can időszakomat éltem, vagy százszor megnéztem, elértük a pontot, amikor a csapat is elhitte, hogy ez jó lesz és működni fog, és akkor jöttek ezek a kommentek, mi meg fogtuk a fejünket, hogy most ezt miért kell?

Csak pár screenshot az említett blog kommentjei közül: 

Screen Shot 2014-06-23 at 23.10.27.png

...

Screen Shot 2014-06-25 at 16.54.08.png

...

Screen Shot 2014-06-25 at 16.54.22.png

A kitartás persze meghozta a gyümölcsét, idén Obama fogadta Árvai Pétert, akit évekkel ezelőtt még Obama lelkesítő beszéde éltetett. Meg is kérdeztem, hogy gondolta-e volna, hogy ez egyszer megtörténik, és egyébként is milyen érdekes, hogy rejtve már minden ott van az életünkben a jövőnkből.. “Ebbe nem is gondoltam bele. Amikor beszélgettem vele, meg kellett volna köszönnöm.”

Gondolhatnánk, hogy hova tovább ezután, miközben a munka valójában még csak most kezdődik. Bár a startupok élettartama manapság jóval rövidebb, Péter mégis lelkesen mesél arról, hogy az ő útjuk valójában még csak most kezd igazán izgalmas lenni, folyamatosan keresik az új embereket, ugyanis ötletből van bőven, csak jelenleg még mindig kevés az ember, aki meg tudná valósítani azokat. “Amikor állásinterjúztatunk, nálunk az első kérdés az, hogy mennyire van meg az adott személyben a belső motiváció arra, hogy segítsen másokat abban, hogy hatékonyabban kommunikáljanak? Aztán persze fontos, hogy a szakmájában kiemelkedő legyen. Viszont az interjúk során nem mindenki teljesít jól, így nálunk a kövektező lépés az, hogy együtt töltünk három napot a Preziben, és megnézzük, hogy milyen együtt dolgozni. Az értékelés ilyenkor két irányba megy: nekünk, vezetőknek is meg kell felelni annak, aki ide szeretne jönni dolgozni. Ha nem érzi jól magát itt, nem hajthatjuk ostorral, hogy dolgozzon – és itt bizony kell dolgozni. Itt is mindenért meg kell dolgozni. Nincs olyan dolog, ami érdekes, és könnyű.”


Bono is a Prezit használta előadása során a TED-en

 Neki sikerült. Az élete erre készítette fel, ő meg hallgatott rá, nem megkérdőjelezve azt, hogy ez az útja. Tudta, hogy bármi lesz, ő képtelen lenne úgy élni, hogy ne ezt csinálná. “2O év múlva ha visszanézel az életedre és elgondolkozol azon, hogy mit csináltál eddig, az lesz a fő kérdés, hogy büszkén bevállalod-e a döntéseket, amiket hoztál, vagy nem. Ha most visszanézek az elmúlt évekre, nagyon büszke vagyok arra, amit sikerült felépíteni, hiszen azokkal az emberekkel értük el azt, ahol most vagyunk, akikkel szeretek dolgozni, és ez a legjobb része az egésznek. Ugyanis embereknek segítünk együtt, közösen. Sohasem voltam ilyen büszke az életemre.”