Ritkán van rémálmom, de olyankor általában hajnalban felébredek, és reggelig vissza sem tudok aludni. Annyira valódinak tűnik, hogy hosszú órák kellenek ahhoz, hogy megnyugodjak, csak rosszat álmodtam. De a ma hajnali álom más volt. 

1390629_602323763156978_285095177_n-1.jpg

Csak ritkán szoktam álmoskönyvet nyitni, úgy évente egyszer, mert nem nagyon hiszek benne. Abban viszont annál inkább, hogy létezik egy szimbólumrendszer, a sajátod, amire ha odafigyelsz, könnyedén meg tudod fejteni az álmaidat, persze ha jelentést szeretnél tulajdonítani neki. 

Álmomban egyébként annyi történt, hogy egy szoba ajtajában álltam, ahol volt egy hatalmas tükör, amit egy lány lefejelt, és ott rögtön szörnyethalt. Az érzést, amit átéltem nem tudom leírni. Egyszerűen sokkolt, mellettem vitték el a holttestét. Borzasztó volt. Rögtön felijedtem. Annyira valós volt, hogy tényleg órák kellettek ahhoz, hogy felfogjam, hogy mi van. Nagy nehezen végül elaludtam, és szerencsére nem folytatódott az álom. Nem mertem rögtön visszaaludni, mert olyankor mindig visszaesek a régi álmomba, és ebbe nem akartam visszaesni. 

Ma viszont később újra eszembe jutott az álom. Ha a saját szimbólumaim szerint értelmezem, akkor nagyon is sok mondanivalója van: tegnap egy ismerősöm mesélte, hogy mennyien támadnak az ő baráti társaságából is. Azt is hozzátette, hogy azért, mert elértem azt, amire vágytam, nem kell semmi olyat tennem, amit nem szeretnék, és ezek az emberek inkább ülnek a biztosban, mint belevágjanak a bizonytalanba, ahogy azt én tettem. Ez bántja őket, az, hogy akaratlanul is, de szembesítem őket azzal, hogy nem lépnek. Nem kockáztatnak, de ha valaki szembesíti őket azzal, hogy lehetne azt az életet másképp is élni, akkor támadni kezdik - ahelyett, hogy erőt merítenének belőle. Aztán ezt álmodom. A tükör akár engem is szimbolizálhat, hiszen azt, aki elhitte, hogy az élet annyi, hogy azt csinálja, amit nem szeret, én minden áldott nap szembesíteni fogom azzal, hogy az élet több is lehet. Le fogja fejelni a tükröt. De ezzel nem engem bánt - ahogy a kritika sem. A tükörben saját magát látja, az törik darabokra. Apró szilánkok hullottak az álmomban a földre, a lány pedig holtan esett a padlóra. Hiszen onnantól, hogy megsemmisíted a tükröt, azt a valamit, amiben láthatnád önmagad, a hibáidat, az erősségeidet, azt, hogy ki vagy valójában, egy hazugságban fogsz élni. Igen, halott leszel. Számomra az az ember, aki egy pillanatra sem adja meg annak az esélyét, hogy belenézzen a tükörbe, és dolgozzon magán, azon, hogy boldogabb legyen, hogy elinduljon az úton, halott. Hogy miért? Nézd meg a szemüket, és meg fogod érteni. Ott ülnek a metróban, napról napra élnek, és el sem tudják képzelni, hogy nem azért kaptunk 6O-8O-1OO éveket, hogy zombiként éljünk. 

390f557ef0e3480c_b2e0ed_b5e9-post.jpg

Én így értelmeztem az álmomat. A tükröt sokan meg akarják semmisíteni, ahogy engem is le akartak állítani. Ezért volt a sok támadás. Gondoljatok csak bele... Azok az újságírók, akik évek óta írnak, sikerre vágynak, de nem érnek el arra a pontra, hogy egyáltalán annyian olvassák őket, mint engem egy nap, engem utálni fognak, és azt kívánják, bár abbahagynám azt, amit csinálok. Nem velem van bajuk. Ne felejtsd el, bárkivel beszélgetsz, csak a saját korlátait tudja rádhúzni, és a saját helyzetét látja a szituációdban. Az én esetemben ott a tükör. Látják, hogy szabad vagyok és végtelenül boldog, sorra váltom valóra az álmaimat, és szerettek - azt már nem látják, hogy azért, mert adok. Úgyhogy támadnak. Dobálják az üveget, csak azt nem veszik észre, hogy ezzel saját magukat törik darabokra. Talán saját magukat ölik meg... Ahelyett, hogy azt gondolnák, hogyha nekem sikerült, akkor nekik is sikerülhet, csak több energiát kellene beletenni, inkább támadnak. Csak ezzel épp saját magukat ölik meg szép lassan, ugyanis minden pillanattal felmentik magukat azalól, hogy bármit is tegyenek a céljaik elérése érdekében. Hiszek abban, hogy segíteni kell egymást, hiszen senki sem konkurense senkinek. Találd meg a saját hangodat, és letaszíthatatlan leszel. 

Nem akarom, hogy élő-halottként élj, szeretném, hogy tudd, az élet több. Hogy ezt az életet lehet másképp is élni. Szabadon, boldogan, nem azon agyalva, hogy mi lesz holnap. Merj a tükörbe nézni, ne akard összetörni, mert megöl. A szilánkok szépen belédfúródnak, te meg belehalsz. Az, aki nem mer a tükörbe nézni, aki nem mer szembesülni azzal, ami ő valójában, egy életre arra lesz kárhoztatva, hogy hazugságban éljen. Egy olyan világban, ami a menekülésről szól, a csaták hiányáról, a vegetálásról. Ők azok, akik csak másokkal tudnak törődni, hogy miért? Mert magukat már nem látják. Hogyan is láthatnák? Nekik már nincs tükrük, nincs mibe nézni, már el is felejtették, hogy hogyan néznek ki... Aki pedig nem tudja, hogy hogy néz ki, halott. Nem él. 

Egyébként az álmoskönyv szerint
az álom jelentése:
Ismeretlen személy, ha szemed láttára
meghal: ellenséged ármánykodásai ellen védett vagy.

Ha pedig öngyilkosság.. "Véletlenül" ma pont jött mail a legújabb TED-es videóról, ami azokról az emberekről szól, akik a Golden Gate-ről kíséreltek öngyilkossági kísérletet. Kevin mesél arról, hogy milyen érzés volt az, amikor valakit bizony nem tudtak visszacsábítani az öngyilkosság sötét, tátongó kapujától, ami esetünkben a híd korlátja... Azokat, akik végül túlélték mind elmondták, hogy abban a pillanatban, ahogy leléptek, tudták, hogy iszonyatos nagy hibát követnek el, ha megteszik. Talán minden öngyilkos  tudja, hogy nem lehet így vége egy emberi életnek. Hogy kell lennie csodáknak, és a legmélyebb pont a legnagyobb boldogságot előlegezi meg. Csak bírd még ki egy picit. Nem lehet így vége. 

 Én sem találtam a helyemet. Nagyon sokáig úgy éltem itt, hogy mindig máshol szerettem volna lenni. A pillanatban, amikor a barátaimmal voltam, már azon járt az agyam, hogy mi lesz másnap. Nem tudtam kikapcsolni. Éreztem egy késztetést, egy amolyan nagyon erőteljeset, ami csak azt súgta, hogy nem állhatok le és mennem kell. Minden utazás alkalmával vártam, hogy történik majd valami, és azt érzem, hogy megérkeztem. Lisszabonnál már történt valami. Valami csoda, valami elmondhatatlan. Aztán rá kellett jönnöm pár hete, hogy attól, hogy mindig azt hajtogatom, hogy nem találom a helyemet itt, nem lesz jobb. 

Aztán végül kinyitottam a szememet, és rájöttem valamire. Valami, ami  annyira magától értetődő volt, hogy nem is értem, hogy miért nem sikerült előbb felfognom, hogy mit jelent.. "Home is where the heart is." Elizabeth Gilbert TED-es előadásában mesél arról, hogy akármekkora sikert érsz el - pl. Ízek, imák, szerelmek sikere -, te csak azzal foglalkozz, hogy mindig menj haza (kinek mi a haza: írás, zene, stb.), és alkoss. Csináld azt, amiben a legboldogabb vagy, csináld azt, amit jobban szeretsz magadnál. És ezt jelenti a "home is where the heart is." És akkor megértettem.

87dcbb52c5_f7b953080538cf3bf-post.jpg

Az én otthonom a motiváció, a csillogó, tenni akaró szempárok. Most már tudom, hogy miért éreztem mindig azt, hogy szabadságra van szüskégem - ugyanis a motiváció egy olyan ház, aminek nincs teteje. Most már tudom, hogy miért éreztem azt, hogy nem akarok csak egy városhoz tartozni - hiszen a motivációnak nincsenek határai. A motiváció ott van mindenhol, egy mosolyban, egy szóban, bármiben, ami szívből születik. De meg akarom ismerni másokét is. Tudni akarom, hogy milyen az, ha a világ másik részén alkot valaki. Nekem ez a küldetésem. Az, hogy motiváljak, és megértsem, hogy mást mi motivál, mert az fogja motivátorrá tenni, ami milliók életét fogja meghatározni.